Personalități Proeminente

 

 

CSIBY ANDOR

(Ditró, 1888. febr. 4. – Csíkszereda, 1960. okt. 29.)

Romániai magyar újságíró, szerkesztő, ügyvéd

1888 február 4-én született Ditróba. 1905-ben Erzsébetvároson érettségizett, majd Kolozsváron folytatott jogi tanulmányokat. 1910-től ügyvédként, 1914-től városi tanácsosként működött Gyergyószentmiklóson.

Munkatársa volt a Csiki Lapok, a Gyergyó, a Keleti Újság és a Székely Szó c. lapoknak. 1934-től 1936-ig a Gyergyói Lapokat szerk. 1939-ben részt vett az Erdélyi Múzeum Egyesület vándorgyűlésének megszervezésében. Az 1952-ben alapított Gyergyói Múzeum első vezetője volt.

Főbb honismereti és helytörténeti munkái: Gyilkostó-Lacul Roşu klimatikus gyógyhely monográfiája és kalauza (Brassó, 1937); Borszék-Borsec gyógyfürdő és klimatikus gyógyhely monográfiája (Brassó, 1937); Valea Strămbă-i Gyergyótekerőpataki „Súgó” cseppkőbarlang leírása (Gyergyószentmiklós, 193 8); A székely közbirtokossági vagyonok eredete… (Gyergyószentmiklós, 1939).

 

CSIBY LŐRINC

(Ditró – Csík, 1849. aug. 6. – Selmecbánya, 1903. márc. 23.)

erdőmérnök, főiskolai tanár

Csiby Lőrinc erdőmérnök, főiskolai tanár, a fotogrammetria egyik korai gyakorlati alkalmazója.

1874-ben lépett állami szolgálatba a besztercebányai királyi jószágigazgatóságnál, de dolgozott erdőbecslőként, erdőrendezőként és erdőmesterként Pozsonyban, Horvátországban, Lugoson és Orsován is.

1895-től haláláig a selmecbányai erdészeti akadémián az erdőhasználattan tanára volt. 1897- ben erdő- tanácsosi rangot kapott.

Tanulmányai jelentek meg az Erdészeti Lapokban. Találmányai a gyakorlati geodéziai feladatok megkönnyítését szolgáló kisebb jelentőségű ötletek megvalósításai. Az elsők között alkalmazta Magyarországona fotogrammetriát erdőgazdasági téren.

Ő vetette meg alapját az akadémiai gyümölcsfaiskolának, közreműködött az Erdészeti Műszótár szerkesztésében, s jelentős volt vízépítészeti munkássága is. Tanulmányai jelentek meg az Erdészeti Lapokban. Találmányai a gyakorlati geodéziai feladatok megkönnyítését szolgáló kisebb jelentőségű ötletek megvalósításai.

A maga korában közismert volt publikációs tevékenysége is. Főleg az Erdészeti Lapokban jelentek meg írásai.

Közülük kiemelkednek a következők: A sark-térmérő (polar planiméter) elméleti és gyakorlati alkalmazása(1883., 289–301. l.); Új összeadó készülék (1884., 592–599. l.); Delejtű nélküli szögrakók és új egyetemes felrakó- mérő-műszer(1895., 1269–1286. l.); A keretfűrészekerőszükséglete és munkaeredménye (1896., 907–930. l.); A vízfogó gátak vastagságának elmélete és viszonylagos anyagszükséglete (1899., 185–220. l.).FőiskolaielőadásaitGanzer László jelentette meg 1898-ban Selmecbányán Jegyzetek a gátak és gerebenek szerkesztéstanából címmel.

Selmecbányán élt haláláig. 1903. március 23-án hunyt el, síremléke a Piargi kapuhoz közeli Úritemetőben látható.

 

ERŐSS SÁNDOR

(Ditró, 1907. szept. 22. – Bp., 1974. febr. 11.)

Orvos, szemész, rendelőintézeti igazgató.

Orvosi oklevelét 1933-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg.

1940-ig Imre József mellett a budapesti Állami Szemkórházban, 1940-től a budapesti I. sz. Szemészeti Klinikán működött.

1954-től Csapody István professzor mellett a János Kórház szemosztályának adjunktusa volt.

1962-től 1974-ig a János Kórház rendelőintézetének igazgatója.

Tudományos vonatkozásban főképpen a retina betegségei (daganatai) s azoknak röntgensugaras kezelése foglalkoztatták. Több tudományos közleménye jelent meg e témakörben különböző szaklapokban.

Főbb művei: Fejlődési rendellenesség és daganatképződés a szemhéjon (Orbán T.-ral, Szemészet, 1958); A szimpathiás szemgyulladásról (Csa­pody I.-nal, Kálló A.-lal, Orvosképzés, 1961) – Irod.: E. S. (Orv. Hetil., 1974, 15. sz.).

 

Dr. GAÁL ALAJOS

(Gyergyóditró, 1889. augusztus 21. – Budapest, 1967. november 30.)

Szerkesztő, közíró, orvos, országgyűlési képviselő

A Székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban végzett. Orvosi diplomát a kolozsvári egyetemen szerzett.

1918-tól Gyergyóalfaluban járási, 1924-től Gyergyószentmiklóson körorvos.

A Székely Szó politikai hetilap szerkesztője 1925-30 között.

A Jegyzetek Gyergyó gazdasági csődjéhez c. önállóan megjelent tanulmányában feltárta a gyergyói székelység elszegényedésének okait és a felemelkedés útját az iparosításban jelölte meg.

Novelláit, alkalmi színdarabjait a keleti Újság, Erdélyi Szemle, Független Újság, Pásztortűz közölte. A Dávid Istvánnal közösen szerzett Székely guzsalyost 1935-ben mutatta be a kolozsvári Magyar Színház.

Az ésszerű erdőgazdálkodás jövőjét a szövetkezésben látta. 1941-ben mozgalmat indított a közbirtokosságok szövetkezésére.

Mint politikus a két világháború között mindvégig tagja a Magyar Pártnak, s annak a legfelsőbb vezetésében fontos tisztségeket töltött be. Vallja, hogy csak az a miénk, amit kemény harccal ki tudunk vívni magunknak. A második világháború alatt országgyűlési képviselő, a Székelyföld védelmének egyik szervezője, amiért a háború után elítélik. Kénytelen elhagyni szülőföldjét. Magyarországon halt meg 1967-ben.

A gyergyói EKE osztályának elnöki feladatait 1940-től a háború végéig látta el.

2001-ben Gyergyószentmiklós város Helyi Tanácsa post mortem díszpolgári címet adományozott néhai dr. Gaál Alajos orvosnak.

2007. december 8-án Gyergyószentmiklóson a Tanulok Házánál ünnepélyes keretek között emléktáblát helyeztek el dr. Gaál Alajos országgyűlési képviselő munkásságának nagyrabecsülése jeléül.

 

GAÁL ANDRÁS

(Gyergyóditró, Románia, 1936. március 9.)

festőművész

Erdélyben, Hargita megyében, Ditróba született 1936. március 9-én.

1950–54 között a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában tanult, majd 1954–59 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészet-pedagógia szakán végzett.

1959–1999 között rajztanár Csíkszeredán. Tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének (a megyei fiók elnöke 1968–1989-ig), majd 2002-től a MAOE tagja. 2000-ben Magyarországon telepedett le.

Rengeteg kiállítást szervezett Csíkszeredán az egész ország számtalan képzőművésze számára. Az 1974-ben alakult Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelepnek – Zöld Lajos újságíróval és Márton Árpád festőművésszel – alapító tagja és harminc éven át művészeti vezetője volt. Az itt készült festmények, szobrok, grafikák képezik ma Románia egyetlen kortárs képzőművészeti gyűjteményét, melynek a reneszánsz Lázár-kastély ad otthont.

Egyéni kiállítások 1964–2005 között: Csíkszeredai Múzeum, Marosvásárhelyi Stúdió-Színház, Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Kézdivásárhelyi Múzeum, Székelyudvarhelyi Művelődési Ház, Gyergyóditró, Korunk-Galéria, Kolozsvár, Csíkszeredai Kisgaléria, Gyergyószentmiklósi Múzeum, Balásy-kúria, Kászonaltiz, TIT-Galéria, Debrecen (Márton Árpáddal közös), Vay Ádám múzeum, Vaja, Sopron (Várkerület Galéria és Erdélyi Ház), Bátaszék, Budapest (Gellért Szálló), Hajdúhadház, Chisineu (Moldávia), Hortobágy, Pro Art-Galéria Gyergyószentmiklós, Kriterion-Galéria Csíkszereda, Mosonmagyaróvár, Békéscsaba, Sárvári Múzeum, Szombathelyi Művelődési Ház. Gyűjteményes kiállítások: Csíkszereda, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós, Gyergyószárhegy (1986), Marosvásárhely (1987), Brassó (1988), Csíkszereda (1996), Győr (2003).

Csoportos kiállítások: Debrecen, Hajdúböszörmény, Tokaj, Budapest, Hortobágy, Hatvan, Győr, Nyíregyháza, Esztergom, Makó, Baja, Szekszárd, Keszthely, Jászberény, Székesfehérvár, Gödöllő, Ajka, Törökbálint, Kaposvár, Kézdivásárhely, Gyergyószárhegy, Marosvásárhely, Kolozsvár, Ungvár, Munkács, Szabadka, Hajdúhadház, Barcelona (Juan Miró rajzbiennálé), New York, Washington D. C., Essen, Stockholm, Eskilstuna, Párizs (Magyar Intézet), Bessans, St. Michel, Hesperange, Mexikó. Tanulmányutaim: Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Németország, Ausztria, Hollandia, Belgium, Franciaország, Svájc, Olaszország. Művésztelepek: Hajdúböszörmény, Gyergyószárhegy, Nysa, Hortobágy, Kámjánka, Rezi, St. Michel, Munkács, Vaja, Gyula, Őriszentpéter, Abádszalók, Bucka-Gányo, Pannonhalma, Berekfürdő, Bessans, Hajdúszoboszló, Magyarlápos, Dunaszerdahely, Balatonvilágos, Veránka, Alsóörs, Törökbálint, Szentendre, Budapest, Kecel.

Monumentális munkák: Cantata Profana – kerámiamozaik a csíkszeredai Municipiumi Művelődési Házban (közös munka), színes mozaik a gyergyószentmikósi Szakszervezeti Művelődési Ház homlokzatán (közös munka), katolikus templom vitrói Tusnádfürdőn (közös munka), Kodály örök (pannó Hajdúhadházon), Debrecen poétái (pannó az Aranybika Szállóban), Nagyjaink és Szent István intelmei (mindkettő Hajdúhadházon). Díjak: Káplár Miklós-díj (1972 és 1973), Pro Urbe Csíkszereda (1996), Boromisza Tibor-emlékérem, Szárhegyi Alkotótáborért emlékérem, Vízfestők Társasága-díj Hatvanban, EMKE Szolnay Sándor-díj (1999), Tőkés Sándor-nívódíj, (2001), Cívis Nemzetközi Művésztelep nívódíja (2002), Életműdíj, Hargita Megyéért Díj (2003). Műveim megtalálhatók erdélyi múzeumokban és számos köz- és magángyűjteményben Erdélyben, Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Kanadában, Izraelben, USA-ban, Ukrajnában, Svédországban, Svájcban, Hollandiában, Japánban, Franciaországban, Szlovákiában. 2004-ben állandó galéria nyílt Gyergyóditróban a szülőfalumnak adományozott húsz munkából.

Ars poeticája: „Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim nagy részén ezek az élmények jelennek meg, nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati eleme villan meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekből sugárzó emlékekkel kacérkodom, miközben portrét festek.”

 

GAÁL ENDRE

(Gyergyóditró, 1882. máj. 11. – Gyergyóditró, 1950. szept. 12.)

erdélyi magyar közíró

1882. május 11-én született Ditróba. A polgári iskolát szülőhelyén, jogi tanulmányait Budapesten és Bécsben végezte.

1910-től Csík vármegye al-, majd főjegyzője, a Székelység c. lap szerkesztője, 1918 után ügyvédi pályára lépett, a Csíki Magánjavak vagyonkezelője 1923-ig.

Írásaiban gazdasági kérdésekkel foglalkozott.

Munkái: Harc Borszék-fürdőért (Csíkszereda 1922); A csikmegyei volt székely-határőrezredeket alkotott községek székely lakosságának tulajdonát képező “Ruházati alap”-hoz, röviden Magánjavakhoz jogosult csíki családok panasza… (Csíkszereda 1923).

 

KOLOZSI TIBOR

Gyergyóditró, 1965. április 16.

szobrászművész

1965. április 16-án született Gyergyóditróban.

1990-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián. Kolozsváron él, a helyi képzőművészeti és formatervezési egyetem adjunktusa.

Egyéni kiállításai: Kolozsvár (1992, 1996, 2001), Geldrop (Hollandia, 1992), Bukarest (1993, 1997), Franciaország (1994), Ditró (2004).

Csoportos kiállítások: Budapest (2001), Kolozsvár (2004, 2005), Eger (2009),

Köztéri szobrai: Szilágyi Domokos mellszobra (1993, Szatmárnémeti); Kiss Ernő honvéd altábornagy szobra (kő, 1995, Pécs); Szent László-emlékmű (kő, 1996, Cegőtelke); Bocskai István szobra (bronz, 2000, Nagyszalonta), lg. Takó János mellszobra (bronz, 2013, Ditró).

1995-ben részt vett a gyulafehérvári Római Katolikus Székesegyház szobrainak restaurálásában, 2000–2002-ben az aradi Szabadság-szobor, 2010-ben a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait vezette.

Díjak: a Szépművészeti Egyesület díja – 1992; Artexpo-díj – 1997; a Barabás Miklós Céh díja – 1997; EMKE-díj – 2000, Munkácsy Mihály-díj – 2011, Életmű díj (Hargita megye tanácsa) – 2011

2013-ban „Ditró Díszpolgára” címmel tüntette ki Ditró Község Önkormányzata Kolozsi Tibor szobrászművészt.

 

PUSKÁS FERENC

(Pest, 1848. márc. 30. – Bp., 1884. márc.)

a budapesti telefonközpont megépítője és első igazgatója.

1848. március 28.-án született Pesten a nemesi származású ditrói Puskás Ferenc hajózási vállalkozó és felesége, Agricola Mária gyermekeként.

Tanulmányait a budai gimnáziumban, majd a bécsi Theresianumban végezte. 1865.-ben a 12. Huszárezreddel Györgyösön állomásozott, ahol megismerkedett feleségével, Kürthy Irmával.

Bátyja, Puskás Tivadar Edison munkatársaként 1878-ban, Párizsban megkezdte a távbeszélő- hálózat kiépítését. Elfoglaltsága miatt arra kérte öccsét, Ferencet, hogy szabadságoltassa magát, és ismerkedjen meg a telefonnal. Ferenc egy hosszabb tanulmányút után úgy határozott, hogy biztos megélhetést nyújtó katonaéletet felcseréli egy nemes üggyel, a magyar távbeszélő- hálózat létrehozásával.

Puskás Tivadar az Európai Edison Telefontársaságnak Ausztria- Magyarország területére kiterjedő képviselőséget Ferencre ruházta át.
A telefonhálózat létesítésére a kérelmet 1879. Július 28-án nyújtotta be a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumhoz. Az engedélyokiratot Puskás Ferenc 1880. Május 20-án kapta meg 20 évre. Nagy nehézségekkel járó, küzdelmes feladat várt rá. Szívóssággal, kitartással, éjt nappallá tévő szorgalommal sikerült minden akadályt leküzdenie.

Az első telefonközpont 1881. május 1-jén kezdte meg működését a Fürdő utca 10. szám alatti ház III. emeleti szobájában. Puskás Ferenc a Temesváron létesítendő távbeszélő- hálózatra is engedélyt kapott, de sajnos a kimerítő munkában súlyosan megbetegedett, és már nem tudta befejezni. Betegsége hírére Tivadar azonnal hazajött Párizsból, és átvette a munkák irányítását, miközben kérelmezte a távbeszélő- engedély átruházását. Puskás Ferenc betegségéből már nem épült fel, 1884.

Március 22- én meghalt. Sírhelye a Kerepesi temetőben (bal fal, 339. Kripta) található.

 

PUSKÁS FERENCZ

(Ditró 1804 – Ditró 1883)

gyergyói királybíró, 1848-49. honvéd

1804. július 9-én született Ditróban.

Az 1848-as szabadságharcban nagy szerepet játszott. Ő gyűjtötte össze Csík-Gyergyóban a székelységet és vitte a Bem seregébe. A segesvári csatában is részt vett.

1867 után Csíkvármegye dirigens alkirálybírója, majd alispán lett, ezt a tisztet 1879-ig viselte.

Nyugalomba vonulása után Ditró és Szárhegy községek borszéki közbirtokosságának elnöke. Ebben a minőségében megírta “Borszék története” című könyvét, mely a fürdő életére és történetére nézve pótolhatatlan mű”.

Meghalt 1883. febr. 22-én Ditróban.

 

PUSKÁS TIVADAR

(Pest, 1844. szept. 17. – Bp., 1893. márc. 16.)

a telefonközpont és a telefonhírmondó feltalálója

Puskás Tivadar 1844. szeptember 17-én született Pesten a nemesi származású ditrói Puskás Ferenc hajózási vállalkozó és felesége, Agricola Mária első gyermekeként. (Később két öccse és egy húga is született.) Tivadar felsőbb iskolai tanulmányait Bécsben, a Theresianumban, majd a Műegyetemen folytatta, ám 1865-ben – a szülői ház anyagi nehézségei miatt – abba kellett hagynia.

A 21 éves fiatalember sokoldalú tehetség volt. Bár elsősorban a technikai tantárgyak érdekelték, kitűnően vívott, lovagolt és zongorázott. Ez utóbbi segítette első kenyérkeresetéhez 1865-1866-ban a Festetics családnál. Itt kezdhette el az angol nyelv tanulását, amelyet kegyetlen szorgalommal folytatott, egyik felén kopaszra nyírt fejjel kényszerítvén magát a nyelvkönyvek, szótárak mellé.

1866 őszén már Londonban élt, ahol németnyelv-órákból tartotta el magát. A következő évben alkalmazottja lett a Waring Brothers et Eckersly vasútépítő cégnek, mely a Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó vasútvonal kiépítésén is dolgozott. Puskás feltehetően tolmács és helyi ismeretekkel rendelkező szaktanácsadó volt az angol építésvezetők mellett. 1872-ben a cég csődöt jelentett, és Puskásnak új munka után kellett néznie.

1873-ban Bécsben világkiállítást tartottak. Puskás tudta, hogy milliókat várnak a városba a nagy eseményre, ezért egy Londonban látott cég mintájára – elsőként Közép-Európában – utazási irodát nyitott. A kiállítás ideje alatt kedvezményes menettérti vasútjegyeket árusított, amelyekhez szállodai, vendéglői utalványok és kiállítási belépők tartoztak. A vállalkozás sikeres volt, s megtakarított jövedelméből Puskás 1874-ben Amerikába hajózott. Itt a Colorado mentén földeket vásárolt, és aranybányát nyitott. Mikor egyik munkatársa új, gazdagnak tűnő aranylelőhelyre bukkant, Puskás Chicagóban megbízott egy vegyészt az innen nyert ércdarab vizsgálatával, majd az ércet otthagyva Philadelphiába utazott üzleti ügyben.

Itt fordította a véletlen az üzletembert végképp a műszaki tudományok felé. Hallott egy új találmányról, mely fűtőanyag nélkül végez munkát. Gyanút fogott, megvette a feltalálóéval szomszédos házat, és a kerítés alatt alagutat fúrva egy éjszaka alulról bejutott a féltve őrzött műhelybe. Kiderült a csalás: a gépet valójában sűrített levegő mozgatta. A feltaláló hiába ígért hárommillió dollárt a hallgatásért, Puskás leleplező cikket jelentetett meg. Ezzel három hónap telt el, miközben a Chicagóban hagyott ércről kiderült, hogy igen gazdag aranyban. Ám időközben az élelmesebb aranyásók elfoglalták régi és új lelőhelyét is.

Puskás 1876-ban rövid időre visszatért Európába, s Londonban és Brüsszelben távíróhálózat-építési vállalkozásba kezdett. Olyan távíróközpont kiépítését tervezte, melynek kapcsolótábláján a város gyárainak és hivatalainak vonalai nemcsak a távírdával, de egymással is összekapcsolhatók. Az elgondolást azonban az üzletemberek túl drágának tartották. Ekkor jött a hír, hogy a philadelphiai világkiállításon A. G. Bell új találmányt mutatott be: a telefont. Puskás azonnal odautazott, hogy megnézze, s úgy látta, a távírdaközpont helyett valójában telefonközpontot kell teremteni. Pénze, kísérleti lehetősége azonban nem volt elegendő, ezért felkereste T. A. Edisont és “találmánygyárát” a New York melletti Menlo Parkban. Edisont meggyőzte arról, hogy a telefon nem tökéletesített távírda, hanem egy olyan eszköz, amelyet a nagy nyilvánosság számára kell hozzáférhetővé tenni telefonközpont segítségével. Így Puskás 1876 őszétől 1877 nyaráig dolgozott a Menlo Park-i műhelyekben Edison mellett a telefonközpont tervén, amelyet végül is elkészített, de formálisan nem szabadalmaztatott.

Edison képe, melyet Puskás Tivadar sógornőjének dedikált. “Puskás Tivadar az első volt a világon, aki a telefonközpontot feltalálta” – szól az aláírás

1877 nyarán Edison európai megbízottja lett. Londonban a fonográf honosításán dolgozott, kiállításokat, bemutatókat rendezett. Székhelyét 1878-ban Párizsba tette át, ahol az első telefonhálózat és -központ építési munkáit irányította. Ekkor képezte ki huszár főhadnagy öccsét, Ferencet, aki féléves párizsi tartózkodása alatt megismerte a hálózat és a központ építésének műszaki, üzleti és szervezési munkáit. Edison egyetértésével Puskás Ferenc kizárólagos jogot kapott a monarchia területén telefonközpont építésére.

1879 nyarán a két testvér együtt tért haza tőkés társakat keresni a budapesti távbeszélő-hálózat építésére – sikertelenül. Így Tivadar költségén kezdték meg az építés munkáit, amellyel 1881-ben készültek el.

Puskás Tivadar eközben – 1879 októberétől – az Edison Társaság igazgatósági tagja lett, Párizsban önálló szabadalomértékesítő ügynökséget nyitott, villanymotorral kormányozható léghajóval folytatott kísérleteket, és egy cseh mérnökkel terveztetett villamos autón közlekedett. 1880-ban Londonban házasságot kötött a már Kolozsvárott megismert Vetter von Lillien Sophie grófnővel, gróf Török József elvált feleségével. (Egyik házassági tanújuk a walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király volt, aki lelkesedett a technikai újdonságokért.)

Az 1881-es párizsi elektromossági kiállításon Puskás rendezte az Edison-vállalatok bemutatóját. A nagy szenzáció a fonográf és a villanyvilágítás volt. A párizsi elektromos világítás kiépítésére Puskás részvénytársaságot alapított, s a Nagyopera kivilágítását még ebben az évben meg is valósították. De szerepelt a kiállításon a párizsi Általános Telefontársaság is, mely részvénytársaság Puskásnak, vezető szakemberüknek az elgondolása

Átvevők és áttevők berendezése a párizsi operaházi közvetítésnél

szerint a kiállítási pavilon és a Nagyopera között telefonkapcsolatot épített ki, amelyen keresztül egyszerre 16 vendég hallgathatta egyenesben az előadást. Innen már csak egy lépés volt a telefonhírmondó. Előbb azonban Puskás London elektromos világításán (1882) és a madridi távbeszélő-hálózat tervein (1883) dolgozott. Öccse, Ferenc halála (1884. március 22.) után azonban felszámolta vállalkozásait, irodáját, és családjával, feleségével és két kislányával hazaköltözött Budapestre.

1884 tavaszán átvette a Budapesti Telefonhálózatot. Néhány év múlva felszereltette az első nyilvános állomásokat, modernizálta a hálózatot és a készülékeket, s újabb három központot rendezett be. Mindez szinte felemésztette vagyonát, melynek maradékából 1885-ben aranybányászatba fogott Abrudbányán. Mivel ez sem sikerült, 1885 őszén eladta a telefonvállalat egyharmad részét

1886-ban olajkutatásokba kezdett Zsibó környékén. A Szamos-parton mintaszerű, szociális létesítményekkel ellátott olajkutató telepet épített fel, s családjával együtt odaköltözött. Bár költséges mélyfúrásokat végeztetett, mégsem találtak megfelelő mennyiségű olajat. Mindössze a dús előfordulású földviasz (ozokerit) feldolgozására számíthattak. Termékük, a fekete gyertya azonban a befektetett tőke kamatait sem hozta vissza.

Családja felesége öröksége révén Grazba költözött, Puskás Tivadar pedig magányosan és szegényen visszatért Budapestre, ahol közben a csőd szélére jutott a Budapesti Telefonhálózat, Puskás Tivadar és Társai nevű cég. Baross Gábor ipari és kereskedelemügyi miniszter azonban felismerte a telefonban rejlő lehetőségeket, államosította a telefonhálózatot, s egyúttal bérbe is adta Puskás Tivadarnak. Így a további korszerűsítéseket már állami pénzen végezték. Puskás emellett a víz alatti robbantásoknak egy újféle rendszerét is kidolgozta, melyet akkor nem találtak megfelelőnek, ám az utókor ezt az elvet alkalmazza.

Puskás 1892 júliusában az Osztrák-Magyar Monarchia Szabadalmi Hivatalában, majd a következő hónapokban még 18 országban jelentette be “Új eljárás telefonújság szervezésére és berendezésére” megnevezéssel a telefonhírmondó szabadalmát. 1893. február 15-én megindult a Telefonhírmondó szolgálat Budapesten. Puskás Tivadar újra a középpontba került, Európa, sőt Amerika érdeklődése is felé fordult. Üzleti útra készülődött, de március 16-án, Hungária szállóbeli lakásán szívrohamban meghalt.

 

SIKLÓDY LŐRINC

(Ditró, 1876. december 1. – Budapest, 1945.)

szobrászművész

1876. december 1.-én született Ditróban.

Siklódy Lőrinc emlékművek, térszobrok valamint egyházművészeti munkák alkotójaként egyaránt ismert.

1899-1901 között a budapesti Iparművészeti Főiskolán tanul. 1904-től 1908-ig a Képzőművészeti Főiskola diákja, a híres Stróbl Alajos tanítványa.

Jó eredményeinek elismeréseként Csík vármegye ösztöndíjával Münchenben majd Párizsban folytathatja tanulmányait.

1909-től Siklódy Lőrinc szerepel a Műcsarnok kiállításain.

Külföldi tanulmányai befejeztével rövid ideig szülőfalujában, Ditróban tevékenykedik.

Jelentősebb művei: Honvédemlék (Sopron); Katona József síremlék (Kecskemét) Tűzoltók hősi emléke (Újpest), I. világháborús emlékmű (Gödöllő), Cserkész-szobor (Gödöllő), I. és II. világháborús emlékmű (Tápiógyörgy), Hősi szobor (Tápiószentmárton), Katona József síremléke (Kecskemét), stb.

A ditrói Jézus Szent Szíve templom főoltárát is Siklódy Lőrinc által készített szobrok díszítik, ezek a szobrok Jézus Szent Szívét, Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázolják.

A Magyar Nemzeti Galéria 22 szobrát őrzi.

 

TARISZNYÁS MÁRTON

(Ditró, 1927. nov. 29. – Gyergyószentmiklós, 1980. okt. 9.)

Romániai magyar muzeológus, helytörténész, néprajzkutató.

 Elemi és középiskoláit Gyergyószentmiklóson tanári diplomáját 1952-ben a Bolyai Tudományegyetemen, történelem-földrajz szakán szerezte. Egy évig Marosvásárhelyen a tartományi múzeumban dolgozott, 1952-55 között „közrend elleni igazgatás” vádjával börtönbüntetést szenvedett. 1955-56-ban Tekerőpatakon tanár, majd 1956. szeptember 1-től a Gyergyószentmiklósi Múzeum alapítója és vezetője 1980. október 9-ig, haláláig. Gyergyó anyagi kultúrájával és történetével, valamint az erdélyi örménység történeti néprajzával foglalkozott. A gyergyószárhegyi régészeti ásatások kezdeményezője és egyik vezetője. Rendszeresen vesz részt néprajzi kutatásokon és múzeumi tevékenységekben. Néprajzi és történelmi kutatásainak eredményeit magyar és román nyelven helyi és országos lapok, szakfolyóiratok egyaránt közlik. „Gyergyó történeti néprajza” című főműve tíz tanulmányt foglal magába. 15 nagyon értékes kézirata maradt fenn. A gyergyói múzeum, a tekerőpataki iskola s egy emlékszoba Tarisznyás Márton nevét viseli.

 

 

 

UJVÁROSSY LÁSZLÓ

Grafikusművész

Ditró, 1955 január 21.

Ujvárossy László Munkácsy Mihály-díjas erdélyi magyar grafikus. A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti tagozatának tagja (2005).

Életpályája

Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte a Zene- és Képzőművészeti Líceumban, itt Nagy Pál volt az elindítója a képzőművészeti pálya felé. Érettségi (1975) után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán tanult tovább, Ioachim Nica volt a mestere. A diploma kézhez vétele után Nagyváradon tudott elhelyezkedni, ott a szellemi fogyatékosok iskolájában rajzfoglalkozásokat tartott 1980-1988 közt. 1980-1990 közt kirakatok rendezésével kereste kenyerét, 1990-1993-ig a nagyváradi Bihari Napló, a Kelet-Nyugat és a Szemfüles c. gyermeklap grafikai szerkesztője. 1993-tól a kolozsvári Művészeti és Design Egyetem grafika szakán tanított, majd megalapította a Partiumi Keresztény Egyetemen a reklámgrafika szakot, ahol egyetemi docensi beosztásban működik.

Már 1980-ban bekapcsolódott a nagyváradi Dialógus csoport munkájába. Első önálló kiállítása 1982-ben volt Nagyváradon. 1982-ben elnyerte a Romániai Képzőművészeti Szövetség Országos grafikai ösztöndíját. Az 1980-as évek közepén csatlakozott a 35-ös Műhely nagyváradi csoportjához. A hagyományok, a népművészet mellett a dadaizmus, a konceptualizmus éppúgy foglalkoztatja, mint a gyerekek és a fogyatékosok sajátos képi világa vagy épp a giccs. A giccsről az a véleménye, hogy nem elutasítani kell, sokkal inkább kihozni belőle a humort és átmenteni azt a művészet számára. Mindeközben bonyolult installációkat is készít, korszerű videotechnikával és hangeffektusokkal kísérve. Újvárossy, a sokoldalú művész, magát „média-munkás”-ként aposztrofálja.[2] Számos könyvborítót tervezett, s köteteket illusztrált, tanulmányai jelennek meg szaklapokban képzőművészeti és művészetpedagógiai témákról, önálló kötete: Gyógyító székek/Giccshelyzetrajz a kortárs művészetben (2007).

Kiállításai (válogatás)

Egyéni

1982 • Mercur Galéria, Nagyvárad; 1983 • Fáklya Galéria, Nagyvárad; 1990 • Árkád Galéria, Budapest; 1997 • A metafora kérdései, Kőrösvidéki Művészeti Múzeum, Nagyvárad (U. Kerekes Gyöngyivel, Mureşan I. Aurellel); 1999-2000 • Vojtecha Löfflera Múzeum, Kassa; 2000 • Erdélyi Ház, Sopron; 2004 • eMKá Galéria, Pécs; 2007 • A PK Egyetem aulája, Nagyvárad.

Csoportos

1979-89 • Megyei és országos grafikai rendezvények (Románia)
1981 • Médium, Művészeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy • Dialógus, Stúdió Terem, Nagyvárad
1983 • Az országos ösztöndíjasok kiállítása, Eforia G., Bukarest • Temesvár
1983, 1985, 1993 • Nemzetközi Metszet Biennále, Ljubljana
1984-90 • A 35-ös Műhely kiállításai, Nagyvárad • Nagybánya • Gyulafehérvár • Marosvásárhely • Bukarest • Temesvár
1987 • Művészet Ma, Budapest Galéria, Budapest
1989 • 25 Éves a Böszörményi Művésztelep, Ernst Múzeum, Budapest
1989-92 • Metszet Szalon, Kanagawa (Japán)
1989-93 • Nemzetközi Metszet Biennále, Várna
1991 • I. Nemzetközi Grafikai Biennále, Győr • Fény, Víz, Szín, Akvarell, Mercur Galéria, Nagyvárad • A könyv mint tárgy, Műgyűjtemények Múzeum, Bukarest
1991, 1993, 1998 • XVI., XVII., XIX. Országos grafikai biennále, Miskolc
1992 • Mozart Szex, Art Expo Kiállítóterem, Bukarest • Szegmentum, Görög templom, Vác
1993 • Ex Orient Lux : első videoinstallációs kiállítás, Dalles G., Bukarest • Színes Víz – Nemzetközi Akvarell Kiállítás, Ernst Múzeum, Budapest • Duna Nemzetközi Kiállítás, Visegrád
1993 • Budapesti Art Expo ’93, Hungexpo
1994 • Budapesti Art Expo ’94, Hungexpo • Médium 3, Művészeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy • Egyiptomi Nemzetközi Grafikai Biennále, Kairó • Egyiptom • I. Országos Színesnyomat Grafikai kiállítás, Művészetek Háza, Szekszárd
1996 • Metszet kiállítás, World Trade Center, Bécs
1996-97 • Kísérletezés a Romániai Képzőművészetben 1960-tól napjainkig, Art Expo G., Bukarest • Művészeti Múzeum, Kolozsvár
1997 • Ad Hoc – Mai Román Művészet, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest • Nemzetközi Metszet Biennále, Bitola, (Macedónia)
1998 • Zoom Diapozitiv – Installáció, Eforia G., Bukarest • A Túlsó P’Art Nemzetközi Alkotótábor Kiállítása, Csíkszereda • Intermédia Biennále, Kőrösvidéki Művészeti Múzeum, Nagyvárad • Az installáció éve, ArtPool Galéria, Budapest
1999 • Így van – Romániában vagyunk, Silvy Moreau G., Kolozsvár • Ars Varadini, Vigadó Galéria, Budapest • Vajda LSG, Szentendre • Romániai Kortárs Grafika, Academia di Romania, Róma
2000 • Liber Studiorum – Rajz kiállítás, Művészeti Múzeum, Kolozsvár.
2011 • Kísérlet és közösség, MODEM (Modern és Kortárs Művészeti Központ), Debrecen

Művei közgyűjteményekben (válogatás)

• Román Képzőművészeti Múzeum, Bukarest;
• Művészeti Egyetem, Toronto;
• Kőrösvidéki Múzeum, Nagyvárad;
• Hajdúböszörményi Múzeum, Hajdúböszörmény;
• Aradi Művészeti Múzeum, Arad;
• Besztercei Grafikai Gyűjtemény, Beszterce;
• Art Expo Kortárs Művészeti Dokumentációs Központ, Bukarest.

 

Díjak, elismerések (válogatás)

A nagyváradi 35-ös Műhely közös díja – Képzőművészeti Szövetség (UAP) (1990);
A Magyar Grafikusok Társaságának díja – Országos Színes Nyomat Grafikai Kiállítás (1994);
A Romániai Képzőművészeti Szövetség (UAP) Ambientális-installáció művészet kategória díja (1999);
Munkácsy Mihály-díj (2002);
Szolnay Sándor-díj (2006).

 

Forrás: https://hu.wikipedia.org/

 

dr. VENCSER LÁSZLÓ

Születés: Ditró, 1947. június 17.

Tanulmányok: Ditró (elemi iskola), Gyulafehérvár (középiskola: 1961–1965; filozófiai-teológiai tanulmányok 1965–1970), Róma – Gregoriana Pápai Egyetemen (teológiai licenciátus: 1970–1972) és a Pápai Laterán Egyetem – az Accademia Alfonsiana (erkölcsteológiai tanulmányok és doktorátus: 1972–1975). Közben, 1971. szeptember 12-én Márton Áron püspök pappá szenteli.

Lelkészi pályafutás: 1975–1991 között a gyulafehérvári Hittudományi Fôiskolán az erkölcsteológia tanára. Emellett végig tanítja a német nyelvet. 1981. január 1-tôl vicerektor, az Intézet gazdasági vezetője. 1990. januártól Caritas-igazgató. 1991. szeptember1-tôl, mind a mai napig, a linzi egyházmegye idegennyelvû pasztorációjának az irányítója. 1994–1996-ban a gyulafehérvári fôegyházmegye pénzügyi igazgatója. 1997–1998 ban a Német és Osztrák Püspöki Kar bécsi székhelyû közép- és kelet-európai információs irodájának a vezetôje. 2000. július 1. óta az Osztrák Püspöki Konferencia keretében működő Idegennyelvű Katolikus Lelkészségek Országos Igazgatóságának a vezetője, bécsi székhellyel. 2001 óta a Sapientia EMTE-Csíkszeredai Karok előadó tanára (keresztény etika, illetve gazdaságetika).

Tevésre/cselekvésre ösztönő (lelki) erő. Vencser László erről így nyilatkozik: „családi örökség, amely az állandó alkotásra, a szép teremtésére, a mások életét gyarapító munkára ösztönzött és ösztönöz ma is. Ugyanakkor a társadalmi-egyházi helyzetmegváltoztatásának álma is ott volt mindig a háttérben. Ezt a gyulafehérvári évek utána római tartózkodás még csak fokozta. Állandóan ’reformáltuk’ az Intézetet, az egyházmegyét és mindent, ami csak számításba jöhetett. A lehetőség aztán adva volt, még akkor is, ha a kommunista diktatúrában éltünk. Érdekes, hogy a szellemi életben, majd az anyagiak területén is milyen sokat lehetett alkotni. Az egyes sikerek – szemináriumi munkacsoportok, bibliakörök létrehozása, fiatal papok csoportjainak a munkája (Maros és Kolozs megyékben már a 70-es évektől kezdve) – bátorítást és erőt adtak. Nem ismertem a lehetetlent, csupán el kellett kezdeni a munkát és minden sikerült. Természetesen az emberek, a diákok, a kollegák, az Intézet személyzetének a hozzáállása növelték a munkakedvet. De ott volt az isteni erő is a háttérben, jóllehet a közmondás értelmében: segíts magadon és az Isten is megsegít.”

 

VENDL ALADÁR

(Ditró, 1886. nov. 18. – Bp., 1971. jan. 9.)

Geológus, egyetemi tanár az MTA tagja (l. 1922, r. 1931),

Kossuth-díjas (1948).

1904-ben az Eötvös Kollégium tagjaként a bp.-i tudományegyetemen természetrajz-kémia szakra iratkozott be. 1906 után az ásványtant és a földtant a műegyetemen hallgatta Schafarzik Ferencnél. 1908-ban megkapta oklevelét és kisegítő tanársegéd lett a műegy. ásvány-földtani intézetében, 1910-ben tanársegéd. Doktori értekezését a Duna homokjának ásványos összetételéről írta. 1912-ben a Földtani Intézet geológusa, 1921-27-ben osztálygeológus. A műegy. 1914-ben technikai geológia tárgykörből magántanárrá habilitálta. Az I. világháború alatt frontszolgálatot teljesített, majd három évet orosz fogságban töltött. 1918-ban tért haza és folytatta geológusi működését a Földtani Intézetben, előadásokat tartott a műegy.-en, a Tanácsköztársaság idején a Marx-Engels Munkás Egy.-en geológiát adott elő. 1922-ben műegy.-i ny. rk. tanári címet kapott, 1926-ban h., 1927-ben r. tanárrá nevezték ki apósa, Schafarzik Ferenc utódaként. 1960 szept.-ében vonult nyugalomba. A műegy.-en két ízben dékán (1933-34 és 1935-36), az 1940-41. tanévben rektor. Ő kezdte meg a hazai üledékes kőzetek kutatását. Homokvizsgálatait tovább is folytatta és vegyvizsgálatokkal egészítette ki. A Földtani Intézetben végezte Fejér megyei reambulációit, a Velencei-hegység térképezését, s ezeket több közleményben adta közre. Vizsgálta és leírta Stein Aurél Közép-Ázsiában gyűjtött homokmintáit. A Déli-Kárpátokban végzett térképező munkáját az I. világháború megszakította, de a begyűjtött anyagot folyamatosan dolgozta fel, eredményeit a Szebeni- és Szászvárosi-havasok kristályos kőzeteiről írt monográfiájában foglalta össze (1932). A háború után Budaörs környékén újratérképezett (reambulált), majd Böck Hugó vezette olajkutatásokba kapcsolódott be az Anglo-Persian Oil Company munkálatai keretében. Papp Simonnal és Pávai Vajna Ferenccel együtt a m. szénhidrogénkutatás egyik úttörője. Zalában (1920-21), Baranyában (1922), Szabolcsban és Szatmárban (1923-26) végzett vizsgálatokat. Néhány éven át a Reuma- és Fürdőkutató Intézet forráskutató osztályát is vezette. – Kutatómunkája három fő téma köré csoportosul. Klasszikus kőzettani vizsgálatait részletes kőzettani, mikroszkopikus és gondos vegyi elemzés jellemzi; a hazai riolitokat, a Cserhát andezitjeit, a Déli-Kárpátok kristályos kőzeteit és a Velencei-hegység gránitját vizsgálta és írta le. A laza üledékes kőzetek vizsgálatát Mo.-on ő indította el. Homokvizsgálatai maradandó értékűek, löszvizsgálatai nemzetközi figyelmet keltettek. A kiscelli agyagról monográfiát írt. Hidrogeológiai vizsgálatait életének későbbi szakaszában végezte. A Lágymányos talajvizeit tanulmányozva jutott el más fővárosi ásvány- és gyógyvizek vizsgálatához is. Megalkotta Bp. gyógyforrásainak közös védőterületét. Foglalkozott a szulfátos talajvizek betonra ártalmas hatásával és az ellene való védekezéssel, a bp.-i mélyfúrásokkal és melegfúrásokkal. Közel kétszáz értekezése jelent meg. 1944-ig tagja volt a felsőháznak. Az MTA-nak 1943-45-ben másodelnöke, az akadémiai Hidrológiai Bizottságának 1950-től elnöke volt. A Magyarhoni Földtani Társulatnak tagja, két ciklusban elnöke (1932-40), majd tiszteleti tagja. Tagja volt több angol, francia, német és finn földtani társulatnak. Tudományos eredményeit egyöntetű szakmai, társadalmi elismerés kísérte. Kitüntették a Szabó József-emlékéremmel (1936). – F. m. A Velencei-hegység geológiai és petrográfiai viszonyai (Földtani Intézet Évkönyve, XII. Bp., 1914); A magyarországi riolittípusok (Bp., 1927); Geológiai kirándulások Budapest környékén (Schafarzik Ferenccel, Bp., 1929); A kiscelli agyag (Földtani Intézet Évkönyve, XXIX., 1932); A Börzsöny hegység néhány löszéről (Mathematikai és Természettudományi Ért., 1935); Ásványtan (I-II., Mauritz Bélával, Bp., 1942); Geológia (I-II., Bp., 1952); A százéves Magyarhoni Földtani Társulat Története (Műszaki Tudománytörténeti Kiadványok, Bp., 1958). – Irod. Bidló G.: Dr. V. A. emlékezete (Földtani Közlöny, 4. sz.); Vitális György: Dr. V. A. (Hidrológiai Közlöny, 1971. 7. sz.); B. L.: Dr. V. A. akadémikus (Bányászat, 1971. 5. sz.); Szádeczky-Kardoss Elemér: V. A. (Magy. Tud., 1971. 7-8. sz.).

 

VENDL MÁRIA

(Gyergyóditró, 1890. máj. 26. – Sopron, 1945. aug. 17.)

Mineralógus, tanár.

1890-ben született Ditróban. Elemi és középiskoláit Sopromban végezte el, 1908-ban érettségizett.

1912-ben tette le tanári szakvizsgáját természetrajz-kémia szakon. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte 1913-ban. Lőcsén, 1919-től Szombathelyen volt középisk. tanár.

1920-tól az Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárában helyezkedett el. 1938-ban saját kérelmére nyugdíjba helyezték. Az első nő volt hazánkban, ki tudományos fokozatot ért el. 1930-tól a debreceni egyetemen a kristálytan magántanára, 1941-től c. ny. rk. tanára. Munkássága elsősorban a hazai és külföldi ásványok kristálytani vizsgálatára összpontosult, de kőzettani és meteoritkutatásokkal is foglalkozott. Különösen kalcitvizsgálatai jelentősek. Szakirodalmi munkássága is számottevő. Az első nő szerző volt, akinek munkáit az MTA ülésein bemutatták, s ennek kiadásában jelentek meg. Emlékére a Magyarhoni Földtani Társulat 1964-ben 3 évenként kiosztásra kerülő Vendl Mária emlékalapítványt létesített.

Főbb művei: A vaskői aragonit kristályalakja (Ann. Mus. Nat. Hung. 1926); Kristálytani vizsgálatok magyarországi kalcitokon (MTA Matem. és Term. tud. Közl. 1927); Neuere Untersuchungen an Calciten aus dem Komitat Krassó-Szörény (Zentralblatt f. Mineralogie, 1930); Adatok a hazai kalcitok kristálytani ismeretéhez (MTA Matem. és Term. tud. Ért. 1932); A drágakövek, különös tekintettel a mesterséges drágakövekre (Koch Sándorral, Rauer-díjas munka, Bp., 1935); Magyarország meteorit gyűjteményei (Tokody Lászlóval, Bp., 1951). – Irod. Jankovitsné Steinert Katalin: V. M. emlékezete (Földtani Közl. 1945 – 46); Koch Sándor: A magyar ásványtan története (Bp., 1952).