Helyi legendák
Élt valamikor Ditróban egy apátlan-anyátlan árva leány, akit Ferencz Anikónak hívtak. Ez az árva leány olyan szép volt, mint valami írott kép. A szépségnél azonban sokkal többet ért az ügyessége és szorgalma. Hajnaltól sötét estig ott ült a szövőszék mellett, mert szövéssel, fonással kereste meg mindennapi kenyerét. Háza a falu legvégén állt, de ott sem félt lakni, mert tiszta volt a lelkiismerete. Ott is rátalált az a legény, akivel megszerették egymást, és akivel már jegyet is váltottak, csak az esküvő volt még hátra.
A Gyergyói-havasokban abban az időben egy veszedelmes haramia tanyázott, aki rettegésben tartotta a vidék lakosságát. Ez a kegyetlen rabló egy alkalommal álruhában elment a ditrói sokadalomba, ahol meglátta ezt a szép leányt. Felgerjedt benne a kívánság a szép leány után, s elhatározta, hogy elrabolja. Megleste a lakását, és egy viharos éjjel, midőn a lány már aludt, betört a házba, hogy elvigye, de Anikó szabadkozott, és segítségért kezdett kiáltozni. Erre a kegyetlen haramia rávetette magát, leteperte a földre, betömte a száját, megkötözte a kezeit, majd hajánál fogva rejtekhelyére cipelte.
A rabló rejtekhely egy hatalmas barlangban volt. Itt kényszeríteni kezdte a szegény leányt, hogy őtet szeresse.
-Soha! – mondotta a leány. – Van már nekem mátkám, akit szeretek, és aki szeret engem. Vagy az övé leszek, vagy a
halálé!
-Midőn a rabló látta, hogy sem szép szóval sem erőszakkal nem nyerheti el a szép leány szerelmét elhatározta, hogy megfojtja. Ha már nem akar az övé lenni, ne lehessen másé sem! Terve azonban nem sikerült, mert hatalmas menydörgés támadt, megrengett a föld, az óriási sziklafal, mely elzárta a barlang bejáratát, kettévált, a nyíláson belépett a barlangba az erdők szelleme, megfogta a leány kezét, és eltűnt vele a homályban.
A haramia szóhoz sem tudott jutni meglepetésében. Midőn csodálkozásából magához tért, már a leány nem volt sehol. Roppant haragra lobbant, átkozódva vette kezébe óriási vasrúdját, s azzal olyat vágott a sziklára, hogy az nyomban leomlott. A hatalmas szikla nemcsak a haramiát temette maga alá, hanem elzárta a völgy bejáratát is. A völgyben folydogáló patakocska megtorpant a szikla előtt, nem tudott tovább lefolyni, így a völgyecskében egy tó keletkezett, mely a Gyilkos-tó nevet kapta.
A Gyergyói-havasokban abban az időben egy veszedelmes haramia tanyázott, aki rettegésben tartotta a vidék lakosságát. Ez a kegyetlen rabló egy alkalommal álruhában elment a ditrói sokadalomba, ahol meglátta ezt a szép leányt. Felgerjedt benne a kívánság a szép leány után, s elhatározta, hogy elrabolja. Megleste a lakását, és egy viharos éjjel, midőn a lány már aludt, betört a házba, hogy elvigye, de Anikó szabadkozott, és segítségért kezdett kiáltozni. Erre a kegyetlen haramia rávetette magát, leteperte a földre, betömte a száját, megkötözte a kezeit, majd hajánál fogva rejtekhelyére cipelte.
A rabló rejtekhely egy hatalmas barlangban volt. Itt kényszeríteni kezdte a szegény leányt, hogy őtet szeresse.
-Soha! – mondotta a leány. – Van már nekem mátkám, akit szeretek, és aki szeret engem. Vagy az övé leszek, vagy a
halálé!
-Midőn a rabló látta, hogy sem szép szóval sem erőszakkal nem nyerheti el a szép leány szerelmét elhatározta, hogy megfojtja. Ha már nem akar az övé lenni, ne lehessen másé sem! Terve azonban nem sikerült, mert hatalmas menydörgés támadt, megrengett a föld, az óriási sziklafal, mely elzárta a barlang bejáratát, kettévált, a nyíláson belépett a barlangba az erdők szelleme, megfogta a leány kezét, és eltűnt vele a homályban.
A haramia szóhoz sem tudott jutni meglepetésében. Midőn csodálkozásából magához tért, már a leány nem volt sehol. Roppant haragra lobbant, átkozódva vette kezébe óriási vasrúdját, s azzal olyat vágott a sziklára, hogy az nyomban leomlott. A hatalmas szikla nemcsak a haramiát temette maga alá, hanem elzárta a völgy bejáratát is. A völgyben folydogáló patakocska megtorpant a szikla előtt, nem tudott tovább lefolyni, így a völgyecskében egy tó keletkezett, mely a Gyilkos-tó nevet kapta.
Forrás: Gyergyói mondák könyve, Megjelent Gyergyószentmiklós várossá nyilvánításának centenáriumán -2007-, A gyűjteményt kiadja: Gyergyószentmiklós Önkormányzata, a Pro Libris Könyvbarátok Egyesülete, valamint a Városi Könyvtár. Válogatta: Bákai Magdolna, Szerkesztés és nyomtatás: F&F INTERNATIONAL, Kiadó és nyomda, Gyergyószentmiklós.
1658. augusztus havában, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát megbosszulandó, a hatalmát féltő török szultán ráuszította Erdély népeire a tatárokat. Ezeknek egy gyülevész csoportja Moldován keresztül a tölgyesi szoroson át érte el Gyergyót, szándéka lévén azt kirabolni, és földig lerombolni. Miután felégették Toplicát, augusztus 6-án Ditrót gyújtották fel, ám sikereik itt befejeződtek, mert a gyergyaiak fegyveres csapata Gábor deák vezetésével Szárhegy előtt, az úgynevezett Fekete rétnél legyőzte és szétszórta a mar- talócokat. Az elesettek a Tatárhalomnak nevezett réten vannak eltemetve…
Mondják, hogy az ellenállásra az otthon maradt gyergyai fegyverforgató férfiakat angyalok vezették, mások szerint Bákainé táltos szelleme vezette győzelemre a kicsiny, de bátor csapatot.
A valóság pedig az, hogy voltak ott angyalok egy sereg bátor székely asszony személyében, akik példájukkal öntöttek bátorságot a férfiak szívébe és segítették elé a rabló horda legyőzését.
A lengyelországi hadjárat idején Apor Andrásné, a szárhegyi Lázár Borbála hazaköltözött atyai házába, mely magas kőfallal, és bástyákkal volt megerősítve, és ebben a várkastélyban keresett menedéket. Vele jött legkedvesebb barátnője, Cserei Györgyné Baróti Kata asszony is, kinek férje, mint az udvari karabélyos hadak főkapitánya, szintén elment fejedelmével a háborúba. Ez a két bátor asszony, amikor meghallotta a közelgő veszedelmet, összegyűjtötte a kevés harcképes embert, aki itthon maradt, s lelkes szavakkal buzdították őket harcra, majd a Lázár-kastély fegyvertárának minden használható fegyverei kiosztották közöttük. Akinek nem jutott fegyver annak a kovácsok sebtében kaszát egyenesítettek, szúró és vágó tárgyakat készítettek, élesítettek.
Amíg Gábor deák a Güdüc patakot övező fűzfák védelmében lezárta a Szárhegy felé vezető utat, mely út mentén akkor egy selymékes, mocsaras rét terült el, addig a két lelkes asszony összegyűjtetett minden cserépedényt és rozsdás vasdarabot, kasza-, sarló-, kapatöredéket. Az apróbb csuprokat, edénytöredékeket az út két oldalán a fűbe rejtette. Oda dugták az éles vasdarabokat, a rossz kaszát, sarlókat, a rozsdás szegeket is, hogy azok mind-mind kárt okozzanak a rabló hordának. A nagyobb edényeket, fazekakat, szalmakalapokat pedig a Szármányhegy Ditró felé néző bütüjében úgy helyezték el, hogy azok egy hadirendben felsorakozott páncélos, sisakos csapatnak lássanak. A mezőn lévő kalangyákra szalmakalapokat, kucsmákat helyeztek, mintha mindenik mögött fegyveres férfi lenne, harci készületben várva az ellenséget.
Mikor a Ditró felől rendetlen tömegben Szárhegy felé tartó elbizakodott rablóhadat váratlanul megállította és megtámadta a Gábor diák vezette fegyveres gyergyai csapat, a számra tízszernél nagyobb tatár had hirtelen megtorpant, majd összetorlódott a keskeny úton. Az elől lévők megfordították lovaikat és menekülni szerettek volna, de a hátulsók ebben megakadályozták őket, ezért leugrottak az útról a mocsaras rétre, ahol lovaik egymás után buktak fel, így hát a gyalog harcoló gyergyaiak fejszéikkel agyonsújthatták őket. A dombok irányában meg hadirendbe állított páncélosok látszottak. Ennyi veszedelem láttára csak a menekülésre gondolhatott a rabló had, amely nem is annyira harcolni, mint inkább zsákmányolni szeretett volna. A fejvesztve menekülő rabló had egymást taposva igyekezett visszafelé, üldöztetve a vérszemet kapott gyergyai székelyek bátor csapatától, akik iszonyú mészárlást vittek végbe a juhokként menekülő gyáva rablók seregében.
Állítólag 1750 ellenség semmisült meg, akik közül 450-nél többet temettek el a Tatárdomb vagy másképpen Tatárhalom alá. A többit farkasok, kutyák, varjak falták fel. A gyergyaiak közül tizenöten estek el. Annál több volt a sebesültek száma, akiket Lázár Borbála és Baróti Kata, valamint számos névtelen asszony vett gondozásba, bekötvén sebeiket, enyhítvén fájdalmaikat.
Az asszonyok közül sokan avatkoztak bele a harcba, ahol a férfiak módjára küzdöttek, hírt, nevet szerezve a bátor gyergyai asszonyoknak. Kettőnek a nevét ma is őrzi a szájhagyomány. Az egyik Puskás Klára, a másik Mezei Mária volt.
Mondják, hogy az ellenállásra az otthon maradt gyergyai fegyverforgató férfiakat angyalok vezették, mások szerint Bákainé táltos szelleme vezette győzelemre a kicsiny, de bátor csapatot.
A valóság pedig az, hogy voltak ott angyalok egy sereg bátor székely asszony személyében, akik példájukkal öntöttek bátorságot a férfiak szívébe és segítették elé a rabló horda legyőzését.
A lengyelországi hadjárat idején Apor Andrásné, a szárhegyi Lázár Borbála hazaköltözött atyai házába, mely magas kőfallal, és bástyákkal volt megerősítve, és ebben a várkastélyban keresett menedéket. Vele jött legkedvesebb barátnője, Cserei Györgyné Baróti Kata asszony is, kinek férje, mint az udvari karabélyos hadak főkapitánya, szintén elment fejedelmével a háborúba. Ez a két bátor asszony, amikor meghallotta a közelgő veszedelmet, összegyűjtötte a kevés harcképes embert, aki itthon maradt, s lelkes szavakkal buzdították őket harcra, majd a Lázár-kastély fegyvertárának minden használható fegyverei kiosztották közöttük. Akinek nem jutott fegyver annak a kovácsok sebtében kaszát egyenesítettek, szúró és vágó tárgyakat készítettek, élesítettek.
Amíg Gábor deák a Güdüc patakot övező fűzfák védelmében lezárta a Szárhegy felé vezető utat, mely út mentén akkor egy selymékes, mocsaras rét terült el, addig a két lelkes asszony összegyűjtetett minden cserépedényt és rozsdás vasdarabot, kasza-, sarló-, kapatöredéket. Az apróbb csuprokat, edénytöredékeket az út két oldalán a fűbe rejtette. Oda dugták az éles vasdarabokat, a rossz kaszát, sarlókat, a rozsdás szegeket is, hogy azok mind-mind kárt okozzanak a rabló hordának. A nagyobb edényeket, fazekakat, szalmakalapokat pedig a Szármányhegy Ditró felé néző bütüjében úgy helyezték el, hogy azok egy hadirendben felsorakozott páncélos, sisakos csapatnak lássanak. A mezőn lévő kalangyákra szalmakalapokat, kucsmákat helyeztek, mintha mindenik mögött fegyveres férfi lenne, harci készületben várva az ellenséget.
Mikor a Ditró felől rendetlen tömegben Szárhegy felé tartó elbizakodott rablóhadat váratlanul megállította és megtámadta a Gábor diák vezette fegyveres gyergyai csapat, a számra tízszernél nagyobb tatár had hirtelen megtorpant, majd összetorlódott a keskeny úton. Az elől lévők megfordították lovaikat és menekülni szerettek volna, de a hátulsók ebben megakadályozták őket, ezért leugrottak az útról a mocsaras rétre, ahol lovaik egymás után buktak fel, így hát a gyalog harcoló gyergyaiak fejszéikkel agyonsújthatták őket. A dombok irányában meg hadirendbe állított páncélosok látszottak. Ennyi veszedelem láttára csak a menekülésre gondolhatott a rabló had, amely nem is annyira harcolni, mint inkább zsákmányolni szeretett volna. A fejvesztve menekülő rabló had egymást taposva igyekezett visszafelé, üldöztetve a vérszemet kapott gyergyai székelyek bátor csapatától, akik iszonyú mészárlást vittek végbe a juhokként menekülő gyáva rablók seregében.
Állítólag 1750 ellenség semmisült meg, akik közül 450-nél többet temettek el a Tatárdomb vagy másképpen Tatárhalom alá. A többit farkasok, kutyák, varjak falták fel. A gyergyaiak közül tizenöten estek el. Annál több volt a sebesültek száma, akiket Lázár Borbála és Baróti Kata, valamint számos névtelen asszony vett gondozásba, bekötvén sebeiket, enyhítvén fájdalmaikat.
Az asszonyok közül sokan avatkoztak bele a harcba, ahol a férfiak módjára küzdöttek, hírt, nevet szerezve a bátor gyergyai asszonyoknak. Kettőnek a nevét ma is őrzi a szájhagyomány. Az egyik Puskás Klára, a másik Mezei Mária volt.
Forrás: Gyergyói mondák könyve, Megjelent Gyergyószentmiklós várossá nyilvánításának centenáriumán -2007-, A gyűjteményt kiadja: Gyergyószentmiklós Önkormányzata, a Pro Libris Könyvbarátok Egyesülete, valamint a Városi Könyvtár. Válogatta: Bákai Magdolna, Szerkesztés és nyomtatás: F&F INTERNATIONAL, Kiadó és nyomda, Gyergyószentmiklós.
Egyszerű, de írni-olvasni tudó ember volt, azért nevezték deáknak. A gyergyói alkirálybíró gyermekeit tanította, és ott lakott Gyergyószárhegyen a Lázár várkastélyban, mikoron híre eljutott, hogy tatárok törtek Gyergyóra. Nem volt katonaember nem született hadvezérnek, mégis vállalta a pár száz gyengén, hevenyében felfegyverkezett gyergyóiak vezetését.
Ő sem akart bezárkózni a falak közé, hanem Ditró és Szárhegy között az út mentén állította fel embereit. Az út mindkét oldalán akkor mocsaras rét terült el, lovas seregnek kész védelme. A rabló horda pedig többségében lovasokból állott.
Az asszonyok előzőleg hegyes karókkal, éles vasdarabokkal, cserépedényekkel, kelepcékkel rakták meg a rétet, jól elrejtve azokat a fű között. A Szármány hegy oldalába meg fazekakat állítottak sorjába, hogy távolról páncélos vitézeknek nézze az ellenség és megfélemlítsék a rabolni induló gyülevész hadat, mely Toplicát és Ditrót már akkor felperzselte és étvágyat kapott a további könnyű zsákmányszerzésre.
Újogtatva vágtattak a tatárok Székelyhegy felé, nem gondoltak ellenállásra, mert a gyergyóiak kicsi serege behúzódott a patak menti fűzfák árnyékába. Csak akkor lepődtek meg, mikor megpillantották a hegy oldalában felsorakozott fazekakat, amelyeket páncélos harcosoknak néztek és egy pillanatra megtorpantak. Ezt a pillanatot használta ki Gábor deák, és elsütötte azt a szegekkel és vasdarabokkal megtöltött ágyút, amelyet a kastély bástyájából húzatott oda. A dörrenés és a robbanó lövedék megtette hatását, odalett a bátorság, és a rabló had hirtelen menekülni kezdett, de a lovak összegabalyodtak, egymást akadályozták a fordulásban, összetorlódtak. Akik pedig leugrottak az útról, a mocsárba estek, lovaik felbuktak, elsüllyedve vergődtek. Ekkor rontott rájuk a maroknyi gyergyói had, és fejszékkel, kaszákkal, kapákkal addig ütötte, verte, csépelte őket, míg meg nem semmisült az ellenséges had. A lovasok pedig, Gábor deákkal az élen, a megzavarodott menekülőket vette üldözőbe, s ahol érték ott kaszabolták le őket.
Csoda történt. Egy maroknyi, de bátor székely seregmegsemmisítette a nálánál tízszer nagyobb, gyülevész rablók hadát. A holtakat egy sírba hordták össze, rá nagy halom földet raktak. Szinte ötszáz rabló teste porlad ott. Azóta azt a helyet Tatárhalomnak hívják, s egy emlékmű is emlékeztet a gyergyói nép hősi küzdelmére és győzelmére.
Gábor Deák nevét pedig a szájhagyomány őrizte meg a feledéstől, mint a népét szerető, érte áldozatra kész embert, akitől példát vehet az utókor.
Ő sem akart bezárkózni a falak közé, hanem Ditró és Szárhegy között az út mentén állította fel embereit. Az út mindkét oldalán akkor mocsaras rét terült el, lovas seregnek kész védelme. A rabló horda pedig többségében lovasokból állott.
Az asszonyok előzőleg hegyes karókkal, éles vasdarabokkal, cserépedényekkel, kelepcékkel rakták meg a rétet, jól elrejtve azokat a fű között. A Szármány hegy oldalába meg fazekakat állítottak sorjába, hogy távolról páncélos vitézeknek nézze az ellenség és megfélemlítsék a rabolni induló gyülevész hadat, mely Toplicát és Ditrót már akkor felperzselte és étvágyat kapott a további könnyű zsákmányszerzésre.
Újogtatva vágtattak a tatárok Székelyhegy felé, nem gondoltak ellenállásra, mert a gyergyóiak kicsi serege behúzódott a patak menti fűzfák árnyékába. Csak akkor lepődtek meg, mikor megpillantották a hegy oldalában felsorakozott fazekakat, amelyeket páncélos harcosoknak néztek és egy pillanatra megtorpantak. Ezt a pillanatot használta ki Gábor deák, és elsütötte azt a szegekkel és vasdarabokkal megtöltött ágyút, amelyet a kastély bástyájából húzatott oda. A dörrenés és a robbanó lövedék megtette hatását, odalett a bátorság, és a rabló had hirtelen menekülni kezdett, de a lovak összegabalyodtak, egymást akadályozták a fordulásban, összetorlódtak. Akik pedig leugrottak az útról, a mocsárba estek, lovaik felbuktak, elsüllyedve vergődtek. Ekkor rontott rájuk a maroknyi gyergyói had, és fejszékkel, kaszákkal, kapákkal addig ütötte, verte, csépelte őket, míg meg nem semmisült az ellenséges had. A lovasok pedig, Gábor deákkal az élen, a megzavarodott menekülőket vette üldözőbe, s ahol érték ott kaszabolták le őket.
Csoda történt. Egy maroknyi, de bátor székely seregmegsemmisítette a nálánál tízszer nagyobb, gyülevész rablók hadát. A holtakat egy sírba hordták össze, rá nagy halom földet raktak. Szinte ötszáz rabló teste porlad ott. Azóta azt a helyet Tatárhalomnak hívják, s egy emlékmű is emlékeztet a gyergyói nép hősi küzdelmére és győzelmére.
Gábor Deák nevét pedig a szájhagyomány őrizte meg a feledéstől, mint a népét szerető, érte áldozatra kész embert, akitől példát vehet az utókor.
Forrás: Gyergyói mondák könyve, Megjelent Gyergyószentmiklós várossá nyilvánításának centenáriumán -2007-, A gyűjteményt kiadja: Gyergyószentmiklós Önkormányzata, a Pro Libris Könyvbarátok Egyesülete, valamint a Városi Könyvtár. Válogatta: Bákai Magdolna, Szerkesztés és nyomtatás: F&F INTERNATIONAL, Kiadó és nyomda, Gyergyószentmiklós.
A török szultán, a II. Rákóczi György erdélyi fejedelem lengyelországi hadjáratát megbosszulandó, ráuszította Erdélyre a bucsáki tatárokat. Ezek Gyergyóra rohanva, előbb felégették Toplicát, majd Ditrót, de Szárhegy felől csúfos vereséget szenvedtek a Gábor deák vezette gyergyói székelyektől. Eharcban Apor Andrásné Lázár Borbála és Cserei Györgyné Baróti Kata bátor kiállása, biztatása, lelkesítése jelentősen hozzájárult a győzelemhez.
Mondják, hogy egy hős lelkű ditrói asszony, aki teherben volt, és akit Puskás Kalárának hívtak, a tatárbeütés alkalmával künn dolgozott a mezőn. Ez a bátor asszony, látván, hogy egy csapat tatár át akar kelni a Maros fölé helyezett boronafán, felragadott egy vashegyű nyársat, amelyre akkoriban gabonakévéket szoktak felszúrni száradás végett, odasietett vele az átjáróhoz, és mint egy rettenthetetlen szobor állt meg annak végénél, elállva a rablásra indult tatárok útját.
A tatárok egyenként lépkedve rá a boronafára, ügybe sem akarták venni az átjáró végénél álló termetes asszonyt. Ám az a kezében tartott hegyes nyársat teljes erejéből belevágta az első tatárba, aki élettelenül fordult bele a Marosba. Ugyanígy cselekedett a másodikkal is, aki már nem tudott visszafordulni a keskeny átjárón. Majd a harmadik következett, aztán a negyedik, amíg mind a hét tatárt át nem döfte, fel nem nyársalta, anélkül, hogy csak neki hajszála is meggörbült volna.
E bátor cselekedet után vidáman lépkedett haza, ahol a kiállót izgalom és erőfeszítés miatt, no meg eljővén a szülés órája is, három egészséges fiúgyermeknek adott életet…
Így tartja számon a néphit és a szájhagyomány, megőrizvén a feledéstől Puskás Kalára emlékét.
Mondják, hogy egy hős lelkű ditrói asszony, aki teherben volt, és akit Puskás Kalárának hívtak, a tatárbeütés alkalmával künn dolgozott a mezőn. Ez a bátor asszony, látván, hogy egy csapat tatár át akar kelni a Maros fölé helyezett boronafán, felragadott egy vashegyű nyársat, amelyre akkoriban gabonakévéket szoktak felszúrni száradás végett, odasietett vele az átjáróhoz, és mint egy rettenthetetlen szobor állt meg annak végénél, elállva a rablásra indult tatárok útját.
A tatárok egyenként lépkedve rá a boronafára, ügybe sem akarták venni az átjáró végénél álló termetes asszonyt. Ám az a kezében tartott hegyes nyársat teljes erejéből belevágta az első tatárba, aki élettelenül fordult bele a Marosba. Ugyanígy cselekedett a másodikkal is, aki már nem tudott visszafordulni a keskeny átjárón. Majd a harmadik következett, aztán a negyedik, amíg mind a hét tatárt át nem döfte, fel nem nyársalta, anélkül, hogy csak neki hajszála is meggörbült volna.
E bátor cselekedet után vidáman lépkedett haza, ahol a kiállót izgalom és erőfeszítés miatt, no meg eljővén a szülés órája is, három egészséges fiúgyermeknek adott életet…
Így tartja számon a néphit és a szájhagyomány, megőrizvén a feledéstől Puskás Kalára emlékét.
Forrás: Gyergyói mondák könyve, Megjelent Gyergyószentmiklós várossá nyilvánításának centenáriumán -2007-, A gyűjteményt kiadja: Gyergyószentmiklós Önkormányzata, a Pro Libris Könyvbarátok Egyesülete, valamint a Városi Könyvtár. Válogatta: Bákai Magdolna, Szerkesztés és nyomtatás: F&F INTERNATIONAL, Kiadó és nyomda, Gyergyószentmiklós.
Ezernyolcszáznegyvenötödik évben
Mi történt a ditrói nagyközségben?
Mi történt a ditrói nagyközségben?
Bíró Ferenc Margit nevű leánya,
Kinek kerek hét faluban nincs párja.
Szép is volt ő, sok legény csalogatta,
De Kis Imre mindig csak biztatgatta:
-Ne félj, szívem, Bíró Margit, szeretlek,
Jövő évben feleségül elveszlek.
Éjfél után kettőt ütött az óra,
Bíró Margit elindult a nagy útra.
Oda sem ér, már ajtóját zörgeti:
-Te, Kis Imre, ha megcsaltál, gyere ki!
Ki is megy a Kis Imre a kapuba,
Erre Margit e szavakat mondotta:
-Igaz-e, Imre, hogy megházasodtál,
A szívemre ily nagy bánatot hoztál?
-Igaz, Margit, arra kérlek, keress mást,
Jaj de rég volt, hogy szerettük mü egymást.
-Na hát Imre, add ide a jobb kezed,
Hadd kívánjak hosszas, boldog életet.
Három évig meg harminchat hónapig
Nyomja tested gyászos ágyad fenekit,
Kilenc orvos orvosságát használjad,
Szüved nyugtát sehol fel ne találjad.
Se ég, se főd be ne vegyen gyomrába,
Vessen sírod jobb és bal oldalára.
Éjfél után kettőt ütött az óra,
Bíró Margit megy a szomorú útra.
Még a köszönéseket sem fogadta,
Hazament és magár felakasztotta.
Ditró – özv. Márton Ferencné Ádám Terézia 61 éves – 1972. augusztus 16.
Forrás: A halálra táncoltatott leány, Csíki népballadák, Közreadja: Albert Ernő, Albert kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004
-Hallották-e Gyergyóditrón mi történt?
-Orosz Istvánt kint a mezőn meglőtték.
Orosz István elindult a mezőre
Két ökörrel, hogy szántson jó kedvére.
-Orosz Istvánt kint a mezőn meglőtték.
Orosz István elindult a mezőre
Két ökörrel, hogy szántson jó kedvére.
Orosz István nem gondolta előre,
Fülöp Ignác kint a mezőn meglője.
Orosz István hétéves kis kislánya
A szekérben ott ő úgy sirdogála.
Hétéves kislánya a szekérben sírdogál
Sikoltozva: – Jaj, drága édesapám!
Fülöp Ignác fegyvere eldördüle,
Orosz István holtan esett a földre.
Orosz Istvánt hazavitték meghalva,
A hitvese, a gyermek is siratja.
Jó Ditróban szól a lélek harangja,
Orosz Istvánt hazavitték meghalva.
Ditró népe felindul nagy haragra,
Gyülekezik a nép erre a gyászra.
Orosz Istvánt viszik a temetőbe.
Fülöp Ignácot pedig fiával a börtönbe.
Ditró – Csibi Istvánné Bajkó Rozália 72 éves – 1971. augusztus 14.
Forrás: A halálra táncoltatott leány, Csíki népballadák, Közreadja: Albert Ernő, Albert kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004
-Halloták-e, jó Ditróban mi történt
Hogy egy éjjel BaraPistát megölték?
Vérit vették, mint egy fogoly – madárnak,
Bara Mihály legkedvesebb fiának.
Hogy egy éjjel BaraPistát megölték?
Vérit vették, mint egy fogoly – madárnak,
Bara Mihály legkedvesebb fiának.
S most faragják jó Ditróban azt a fát,
Amelyikre gyilkos Gusztit akasszák,
Fújja a szél a gyócsingét, gagyáját,
Más öleli Lókusztáné leányát.
Ditró – Tamás Sándorné Simon Borbála 53 éves – 1972. július 24.
Forrás: A halálra táncoltatott leány, Csíki népballadák, Közreadja: Albert Ernő, Albert kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004
Hej édes feleim, azt a régi időt
Ne kivánjuk vissza; – örüljünk, hogy letölt.
Nem boldogság volt az; hanem nyomorúság:
Siratták apáink, a kik végig húzták.
Minden rosz szomszédunk, ott tört be hol akart:
Hurczolta szőrpányván rabságra a magyart.
Soha sem tudhatták, hogy mire virradnak,
Egész magyar népből marad-e irmagnak?
S valamennyi között leginkább átkozott,
A ki mindig csak vitt, de sohasem hozott,
Az vala a tatár: az a kutyafejü,
– Soha sem lehettünk nyugodtan a felül.
Ugy jött, mint a sáska, s a hol az végig járt,
Falu, város, mező, pusztaság lett mingyárt;
Szép leányt elvitte mind rabszolgálóknak,
A férfit itt hagyta – levágva – hollóknak.
A hová egyszer az a lábát betette,
Ottan elveszett az ördög becsületje;
Mert mig az ördöggel szitkozódtak máshol,
«Vigyen el a tatár!» nagyobb átkozás volt.
Hol egy pusztaságon most romokat ásnak,
Az mind keze szennye a tatárfutásnak. –
Így hítta a magyar, s valljuk meg igazán,
Hogy ő futott akkor, s tatár a nyakán.
De a kik legjobban meg voltak átkozva,
Hogy részesüljenek az országos rosszba’, –
Azok valának a gyergyói székelyek,
Minthogy legközelebb esett a székhelyek.
A hányszor a török császár rosszat álmodt,
Vagy mikor ballábbal hagyta el az almot,
Ha megharaguvék nagy fejedelmekre,
Ereszté a tatárt csak a székelyekre.
Mikor ezerhatszázötvennyolczatirtak,
Szép Erdélyországban hej de sokat sirtak!
Százezerre ment, ki rabszijra lett fűzve,
S lófarkhoz kötötten Krimiáig űzve. – –
A szinét, virágát hajták a nemzetnek,
Dologra, a melyben korbácscsal fizetnek; –
Ekébe, malomba fogva, mint a barom;
De sokat szenvedtél én édes magyarom!
Gyergyóba is betört egy nagy sereg tatár:
Senki sem állhatta meg vele a csatát;
Barom sokaság volt, iszonyú, kegyetlen,
Még csak egy csecsszopót sem hagyott életben.
Égő falvak lángja az égen vereslett,
Folyó patakoknak a vize veres lett;
Ditró és Toplicza pusztulása szörnyü,
Mi e gyászt lemossa, nincsen annyi könyü!
Merre fussunk, merre? kiált minden ember;
Elől tűz, hátul vér, köröskörül fegyver!
Illaberek, nádak, erek és bozótok!
A ki a föld alá bujhat, az a boldog!
Volt azonban Gyergyón egy férfi, úgy hijják
Rövidség okáért: a jó „Gábor diák.”
Deákos ember volt, jól birta a tollát,
De azért karddal is megtette a kommát.
Hát ez eléje állt futó székely hadnak,
Mikor látta, hogy már világgá szaladnak,
Azt mondá: „Ne te né! hisz nem oda Buda,
Ennyi futó magyart látni csupa csuda.
Tán a kardunk megvált a markolatjátul?
Vagy a dér csipte meg a szivünk s meglágyult.
A régi székely vér tán mind savóvá vált?
Nem biz az! Hős apák nem nemzettek gyávát!
Álljunk meg e helyben, forduljunk meg arczczal!
Verjük vissza ezt a rongy népet kudarczczal!
Látott már az ország elég tatárfutást;
Hadd lásson már egyszer tatár-kardbafutást!”
A hogy a lágy vasat tűz megaczélozza,
Tüzes szó a szivek erejét fokozza.
Megállt a székelység Gábor diák körül,
S hogy ott győz, vagy meghal, fogadta emberül.
Pedig csak maroknyi volt az egész csapat:
A nagyobb rész polyák országban ott maradt;
Lehetett a számok tálán kétszázötven,
A tatárok pedig tizszerte is többen.
De magyarokkal volt Isten segitsége,
Az minden tábornak legfőbb erőssége,
Maga a természet: hegy, völgy, patak, szikla,
Hatalmasan részt vett vitéz harczaikba.
Szármány völgy szorosa, Szárhegy várkastélya,
Meg egy halastónak furfangos fortélya,
Gábor diák mind ezt számba tudta venni:
„Csak jőjjön a tatár, ő bánja meg, nem mi!”
Aztán még valami! Hát az asszonysereg?
Másutt ez, ha baj van, csak sír, csak kesereg.
De ezek ám tudnak fegyverrel is bánni,
S ha nyilzápor hull is, nem kell őket szánni!
Valamennyi előtt áll Puskás Kalári,
Szeme mint a bogár, ajka mint a kláris.
Két orczája olyan, mint a piros alma,
Fejére illenék csepesz helyett csalma.
Hanem a termetét nehéz lesz leirni:
Három rőf szalagnak dolog azt átérni; –
Megesik biz az a menyecskén, hiába!
Azt mondják ilyenkor, hogy készül Rómába.
No, ha oda készül, ez csak az ő dolga;
Azért a mángorlórudat kézre fogja.
„Hej asszonyok, kendert tilolni most gyerünk:
Kutyafejü tatár lesz ma a kenderünk!
Pozdorjává törjük, – meggerebenyezzük, –
Szakállát a guzsaly szárára kötözzük, –
Kiszapuljuk mint a diákné a vásznát, –
Madárijesztőnek meghagyjuk a vázzát. –
De tatár nem visz el minket szolgálónak!
De fejét itthagyja – czinegefogónak!”
Ezekre a szókra asszony, leány fennyen
Kiabálni kezdett: „Megyünk valamennyen!”
„Hiszen nagyon jó lesz; – Gábor diák mondja; –
Az asszonyoknak is lehet itten gondja:
Mig a férfi sereg az ostromot győzi, –
Addig az asszonynép a halastót őrzi.
Nehogy a tatárság hátulról támaszszon
Veszedelmet, – állja utját a sok asszony:
Lármával, fegyverek mutogatásával; –
Megijed a tatár és tovább eblábol.
De te édes hugom, jó Puskás Kalára,
Te ne kivánkozzál mostan a csatára;
Ilyen állapotban nem jó oda menni:
Nagy baj támad, hogy ha megtalálsz ijedni. –
Gondold meg, ilyenkor hogy nem vagy egyedül:
Két életet hordasz a szivedenbelűl:
Jobb lesz, ha haza mégy, s szépen veszteg maradsz,
S bedugod a füled, mikor szól a taraczk.”
De Puskás Kalári nem hallgat a szóra:
„Engem ugyan nem küld kelmed a kuczkóba.
Hogy én otthon nyugton addig tollat foszszak,
Mig szegény urammal vívnak a gonoszszak.
Az állapotommal senki se törődjék;
Ott is ott leszek én, ha megjön a vendég!
Ne fogja azt senki a székely anyára,
Hogy ijedtében szül fiat a világra!
Csak kelmetek vigyék el a férfi tábort:
Verjék a tatárból jól ki a hét sor port.
Addig seregünket nem támadja hátban
A tatár, a meddig én állok a gáton!”
Ezt mondva, megkezdé a vezéri tisztét,
Összeszedve minden fegyverfélét tüstént, –
Már a milyen fegyver jól áll asszony kézbe:
Hogyan ütnek vele? azt senki se nézze.
Mert a puskafélét bizták férfi gondra,
Kerékre jár ám az, mint valami óra.
Az asszonynak marad nyárs, vasvilla, kasza,
S más afféle, minek végén van a vasa.
Nehéz cséphadaró, hosszú nyelü fejsze,
Kővető parittya, mi elhord jó messze.
Csontvágó bárd, sulyok, eke csoroszlyája,
Mind jó az, csak bátor sziv legyen hozzája.
Egyéb furfangot is gondolt ki Kalári,
Miket csak asszony-ész képes kitalálni:
Valamennyi csupor, fazék a helységben,
Azt mind elrakatta a mezőn, mélységben.
A halastó előtt volt egy hosszú gyepű,
A mellé lett rakva egy nagy sor méhköpü,
Hogyha jön a tatár, majd a nyakát szegi,
Majd meg a fullánkos méhraj esik neki.
Aztán a halastó hosszú gátját végig
Rakatta süveggel, azt embernek nézik;
Süveg mellé tűztek hegyes vasas rudat:
Ugy, hogy az egy egész sor katonát mutat.
Végül a malomgát átjáró hidjára,
Odahelyezkedék jó Puskás Kalára:
Körül rakta magát minden fegyverzettel,
Mindent jól számba vett, semmi sem veszett el.
Egész fegyver-tár volt a keze ügyében,
Mind a háztúl telt ki, nem vették azt pénzen.
A berbécs-sütő nyárs, a szíjas parittya,
A mivel a követ biztosan hajitja.
Egy fazék paprika, mozsártörő sulyok,
Egy üstben meg ott főtt a jó drága szurok;
No meg egy szőrpányva, – még a gerebent se
Felejté; lesz, kinek fejéhez teremtse!
Háta mögött, – bizva vezérük példáján, –
Az a sok asszony mind, aztán valahány lány,
A ki csak mozdulhat, mind fegyverre kap az,
„No most már azután jöhet az a kopasz!”
Jött is nagy erővel, miként a zivatar,
Mikor haragjában szálfákat kifacsar: –
Ki bizony, szálfákat, de nem székely vitézt
A ki visszadja a neki szánt ütést!
Ott a Szármány völgyén megtudta a pogány,
Milyen jó orvosság a magyar buzogány?
Kit azzal megkennek egyszer a fejlágyon,
Nem fáj annak többet semmi a világon.
Két sziklafal között maroknyi csapattal
Harczol Gábor diák egész tatárhaddal:
Tizszer visszaveri a támadó tatárt,
Tizszerujra kezdi az a vesztett csatát.
Megsokalta ezt már a tatárok khánja,
Sok vitéz murzája pusztulását bánja;
Azt sugja titokban egyik hadnagyának:
„Kerülj a hátába székelyek hadának!”
Bukador, a hadnagy erre neki indul,
Felkaptat a Szárhegy fenyőerdein tul,
S körül megkerülve székelyek állását,
Viszi magával az egész Szék romlását.
Vinné ám, ha utját el nem állná Klára!
Pilátushoz várva őket vacsorára;
A mint az erdőből a tisztásra értek
Ott állt a sok – süveg – kit vitéznek néztek.
Mikor Puskás Klára a tatárt meglátta,
Hangos erős szóval jól hátra kiálta:
„No mostan férfiak ide vigyázzatok!
Gyújtsatok kanóczot, és jól czélozzatok!
Están bá’, Mihály bá’, Áron öcs, Kund apó!”
(Pedig hát nem volt, csak Örzse, Zsuzska, Kató,
Meg a sorbarakott nagy üres süvegek;
De hogy a tatárok jól megijedjenek.)
„Verjétek egymáshoz azt az ócska vasat,
Puffanjon a földhöz hamus fazék, hasadt!
Hadd higyjék, hogy ágyú, kiki vastag hangon
Kiáltsa, hogy „rajta!” leányszó ne halljon!”
„Rajta! Rajta!” ordit tatárok murzája,
Kengyelvasát lova oldalába vágja:
Arra a többi is neki riad szörnyen,
Hogy majd azt a gátot elfoglalják könnyen.
Abbul lett azután nagy nevetni való;
A mikor felbukott a lovas, meg a ló,
Eltörve a csülkét a rejtett csuprokban,
A lovas lerepül, a ló összerokkan. –
Még az ellenségnek szemébe se néztek,
Már is kárát vallák egynehány vitéznek.
Hátha majd meglátják, hogy csak fehércseléd,
Kinek igy fizették meg a ravasz cselét?
Mikor a gyepühöz értek alovagok,
Azon átugratni nékik tréfa dolog:
Itt meg a felrugott méhkasoknak népe
Repült zudulva a támadók képébe.
Száz vitéz egy ellen! Száz méh egy tatárra!
Ki ellen nem segit se szablya, se dárda.
Ordit a hős, hogy majd kiszakad a torka,
Olyan lett az orra, mint egy nagy uborka.
A mig a tatárhad a méhhel bajlódik,
Klára parittyából egy nagy követlódit
A tatárok közé, s ugy találja főbe
Az elsőt, hogy mindjárt ott harap a fűbe.
„Jó volt a galuska? kiált oda Klára,
Van ám még belőle; várlak vacsorára!
Hát a mi eztán jön, a szép-asszony főzte?
Tálaltam galambom! mig el nem hül, jőszte!”
Nem vár két kinálást egy fiatal legény;
Neki iramodik Klárának nagy hetykén;
Kezében nagy hosszú lófarkas dárdát hoz,
Azt hiszi, hogy az kell ilyen vacsorához.
Klára most a pányvát kapja a markába,
Ügyesen elveti a tatár nyakába:
Ez csak azon veszi észre, hogy fennakadt,
S valami szoritja a meztelen nyakat.
Megijed nyavalyás; fordulna már vissza;
De nyakát a hurok annál jobban húzza.
A kötél végét meg Puskás Klára tartja
S azt helyéből egy ló ki nem mozdithatja.
Szegény kicsiny Burzuk, lehull a nyergébül,
A szeme kidülled, az arcza elkékül;
Mire érte mennek, már akkorra megholt,
A mi benne lakott, szegény kis lélek volt!
„Ejnye kutya kurta!” kiált erre Joldog,
Kutyafejüek közt ez lehet a bulldog,
Olyan fenyegető az egész pofája,
Hegyes agyaraktól előre áll szája.
„Elmégy innen asszony! Mert mingyárt megeszlek!
Kétfelé hasitlak, kilenczfelémetszlek.
Nem is tisztességes asszony, ki nem restel
Ember elé jönni, ilyen vastag testtel.”
„Bizony szép legény vagy szerelmes gyémántom!
Felel neki Klára, nincs párod, azt látom:
Ne gyere közelébb, mert még megcsudállak
S nem ember-fiam lesz, hanem majom-állat!”
S hogy ne csodálhasson Joldog pofájába,
Kapá a gerebent mind a két markába.
S oly erővel sujtá oda találomba,
Hogy ilyen pusztitást még nem mívelt bomba.
Hogyha Siserának egy szeg is elég volt,
Egész gerebentől lett csak Joldog még holt.
No már ezt az egyet csak ki nem találta,
Hogy szeges gereben legyen a halála.
„Ördög vagy: nem asszony!” kiált akkor Berrek,
Ki legalább szép volt ugy tatárembernek:
Az öltözete is aranyos, czafrangos:
Bizonyosan viselt valami főrangot.
„De én nem öllek meg: elfoglak életben. –
Van nekem már otthon feleségem hetven.
Mindenféle népből; csak egy nem volt köztök:
Csak te hiányoztál: te, a nőstény ördög!”
„No, hogy annál jobban hozzám illő lehess,
Felel Klára, itt van, nesze ez a leves!”
S az egész üst szurkot önti rajta végig.
Pogányt soha meg nem kereszteltek még igy!
Mint valódi ördög, olyan feketében,
OrditozikBerrek földön fetrengtében:
Sok halálrakínzott fogolyért lakol ma,
Mintha élő testtel a pokolban volna!
Most egyszerre ketten törnek Klára ellen:
A moldvai Sunkó, s a kieviGellen.
Régi öldökléstül kardjuk most is véres:
De sok ártatlan vér! Boszuállást kér ez!
„Nem szégyeltek jönni ketten egy emberre?
Asszony nyársa ellen öltözni fegyverbe!
Nohát én nekem is két kezem van; rajta!
Szent Dávid Istene! Segits diadalra!”
S mig egyik öklébe szoritja a nyársat,
A cséphadaróban talál hozzá társat;
Egyiket szúrásra, másikat csapásra
Emeli halálos nagy tusakodásra.
Sunkó a kardjával háritja fejérül,
Mit a cséphadaró szánt neki jó bérül;
De azalatt a nyárs ugyszurja keresztül.
Hogy csak hanyatt esik minden fegyverestül.
Fene Gellen akkor a nyárshoz hozzá csap,
Ketté is vágja azt; a kard hatalmasabb, –
Csakhogy az alatt a tarkó lett védetlen
S arra sujt le Klára a cséppel kegyetlen.
Csak egy ütés volt az, de elég az utra,
A minek a végét még senki sem tudja, –
Gellen, Klára előtt esett arczra, térdre;
Mintha tőle holtan bocsánatot kérne.
Hat férfit leölt e szörnyü asszonyember!
A többi feléje közeledni sem mer:
Azt hiszik bűvészet az, a mivel harczol;
Földfölötti sugár ragyog le ez arczról.
Bukador, a vezér, restelli a szégyent,
Hogykudarczot valljon egy nő ellenében: –
Maga indul neki, leszállva lovárul,
S rengő lépésekkel a nő felé járul.
Bukadornagy termet, bevál óriásnak;
Magát a pallosát hiszik félmázsásnak.
Ereje is olyan: patkókat széttördel,
S egész ökröt elvisz vállán könnyü szerrel.
S a nagy erő mellett, hogy fegyver ne fogja,
Pánczélba takarva vagyon minden tagja,
Csak a képe látszik lánczossisakjábul:
Attól meg elijed, a ki reá bámul.
Jön ellenállhatlan, kezében a pallos:
Szegény Puskás Klára ez ellen mit vall most?
Hisz fegyvere sincs már, nyársa ketté vágva,
Azzal ugyan sebet ezen ugyse vágna.
De bevárta nyugton, helyéről nem mozdult;
Tudta, hogyha ő fut, elfut táborostul,
S akkor veszve van az egész férfi csapat,
A ki hadakozik mostan a hegy alatt.
«Te lidérczek anyja! te sárkány kotlója!»
Haragos Bukador fakad ilyen szóra,
«Boszorkány-varázszsal hat vitézt megrontál
Te béka, te varangy, te pók, te torontál!
Én most megfojtalak: – csontod a kutyáknak –
Bőrödet kitömve elküldöm a khánnak; –
Hogy mutogassanak mint egy szörnyeteget,
Ki hat vitézt megölt! – Mi a feleleted?» –
«Te vagy a hetedik!» kiált erre Klára,
S belemarkolva a törött paprikába,
Ugy teremti képen nagy Bukadort vele,
Hogy annak a szeme, szája mind lesz tele.
Mit használ most neki óriás termete?
Mit, hogy vaspánczélból van a körülete?
Mit segit rajta, hogy kardja nyom félmázsát?
Mind nem oszlatja el paprika marását.
Ordit mint a medve, a mely meg van lőve,
Ugrál, tánczol, rugdal hátra és előre,
Prüszköl és czikákol, magát földhöz vágja,
S kinjában még a zöld pázsitot is rágja.
Puskás Klára elébb kezét csipejére
Téve, kikaczagta magát nagy kedvére,
Akkor Bukadornak a saját kardjával
Levágta a fejét, s őt felrúgta lábbal.
S akkor azt a szörnyű fejet kard hegyére
Tűzve, felemelte tatár rémségére:
Tatár rémségére, magyar örömére,
Székely asszonyoknak nagy dicsőségére.
Hej lett nagy rémület erre a tatárban!
Elkezdtek szaladni előbb ketten, hárman,
Aztán tizen, huszan, végre egész csata:
Valamennyi kontyos mind megfutamoda.
A székely menyecskék pedig jöttek tűzbe,
Kergették a tatárt árkon, bokron űzve,
Azok a csuprokban elbuktak a földre,
Az asszonyok pedig verték agyba-főbe.
Ott is elől rohant Klára pallosával,
S ütötte a tatárt élével, fokával.
S mikor már a futót karddal nem találta:
Vezére fejével hajigálta hátba.
Még az sem volt elég! Ha már elkergették
Itt a halastótól azt a szedtevettét,
Menjen most a halastó a tatárokra!
Szakadjon az minden vizével nyakukra!
Klára nagy hirtelen rést töret a gáton;
Iszonyú robajjal a tó vize átront.
Zuhé! le a völgybe, a hol egész rajjal
Ostromol a tatár gyilkos nagy robajjal!
Az volt az özönviz! Mintha tenger dülne
A magasból alá, hegyoldaltól szülve,
Iszonyú sziklákat, egész faderekat,
A lerohanó ár mind magával ragad.
A hullám a tatárt hátulról szoritja,
Elől meg a vitéz székelység apritja.
Elől tűz, hátul viz, most igazán betelt,
Soh’se vártak volna ilyen kimenetelt!
A nagy mészárlásban tatár vezér Pintye,
Minden hadnagyával ottan veszett szinte:
A ki elfuthatott onnan hirmondónak
Képpel sem fordult az ezután Gyergyónak.
Az ütközet heve késő estig tartott:
Egészen csorbára verték már a kardot;
S mire csillagos lett a kerek ég alja,
Nem volt ott ellenség, csupán csak meghalva.
Ezerhétszáznyolczvan tatár hevert ottan
Lezúzva, leszúrva, összeapritottan.
Hulláikat rakták szörnyü nagy halomba:
– Most is úgy hiják még: «A tatárok dombja!»
A székely vitézek még meg sem pihentek,
Egyenesen mind a szentegyházba mentek,
Istent magasztalni a diadal után,
A ki megsegité őket a nagy csatán.
Mert hiába áll ki világ bármely hadja:
A szivbeli erőt hozzá Isten adja;
A lelki bátorság a legjobb fegyverünk,
Ha az van, mondhatjuk, hogy Isten van velünk!
Gábor diák (igaz nemzetséges nevén
Gáborfi Andorás) a diadal helyén
Kápolnát emeltet Isten-dicséretül:
Ma is áll, a fala vénségtől feketül.
De hát, hogy is szoktuk mondani tréfásan,
Mikor jó kedvünk van, ugy Magyar Miskásan?
«Dicsértessék!» mi rá mondjuk «a szép asszony!»
Hát bizony nincsen is mit nevetni azon.
Mert megilleti a legnagyobb dicséret,
Férfiak részéről azt a gyönge népet,
A ki szerelemből az életet adja,
S halált is oszt, ha jön az ellenség hadja.
A ki megduplázza az örömeinket,
S megfelezi a bút, ha bánat ér minket,
Még a nyelvünket is hijjuk anyanyelvnek:
Legdrágább kincsünknek csak e szó felel meg.
Azért dicsértessék bizony a jó asszony!
Általa az Isten minden jót árasszon.
Szeresse mindenki a maga asszonyát,
Tisztelje, becsülje annak egész faját.
Így becsülte a nép a szárhegyi nőket,
Férfiakkal egyenrangba tette őket,
A diadalnapnak örök emlékére,
Fekete süveget tett a nők fejére.
Hát Puskás Kalára hogy végezte napját?
Kérdezzük meg, (épen onnan jön) az apját.
Hát ugy, a hogy illett igaz magyar nőnek,
Mikor vége szakadt a nagy hajczihőnek.
Haza ment, a kardot ágy alá eldugta,
Kezeiről a vért jól lemosta lúgba.
Aztán bedagasztott, befűtött a pestbe,
Kiszakitott s kilencz kenyeret vetett be.
Megrakta a tüzet a nagy bogrács alá,
Jó hagymás tokánynyal azt tele vagdalá.
Tudta, hogy az ura a sok cselédséggel
Nemsokára megjön farkas nagy éhséggel.
Azok a vacsorát ugyan megszolgálták,
Arattak, csépeltek, kazalba is rakták.
El kell őket látni szép asszonyfőztével:
Fel is hordott mindent maga két kezével.
Azután a szennyest mind elmosogatta,
Tálat, csebret, kondért helyére aggatta.
Kenyeret kiszedte, tüzet betakarta
Hamuval, hogy bele ne üljön a tarka.
Azután bement a belső szobájába,
Szépen lefeküdött a dunnás ágyába.
Egy miatyánkot elmondott hiba nékül,
– És szült fiut – hármat – minden panasz nélkül.
Egy s ugyanazon nap hét ellenséget ölt,
S három magyar lélek nyert tőle életöt.
Hej ha minden magyar asszony igy kvittelne,
Ez a magyar nemzet de szépen feltelne!
Ne kivánjuk vissza; – örüljünk, hogy letölt.
Nem boldogság volt az; hanem nyomorúság:
Siratták apáink, a kik végig húzták.
Minden rosz szomszédunk, ott tört be hol akart:
Hurczolta szőrpányván rabságra a magyart.
Soha sem tudhatták, hogy mire virradnak,
Egész magyar népből marad-e irmagnak?
S valamennyi között leginkább átkozott,
A ki mindig csak vitt, de sohasem hozott,
Az vala a tatár: az a kutyafejü,
– Soha sem lehettünk nyugodtan a felül.
Ugy jött, mint a sáska, s a hol az végig járt,
Falu, város, mező, pusztaság lett mingyárt;
Szép leányt elvitte mind rabszolgálóknak,
A férfit itt hagyta – levágva – hollóknak.
A hová egyszer az a lábát betette,
Ottan elveszett az ördög becsületje;
Mert mig az ördöggel szitkozódtak máshol,
«Vigyen el a tatár!» nagyobb átkozás volt.
Hol egy pusztaságon most romokat ásnak,
Az mind keze szennye a tatárfutásnak. –
Így hítta a magyar, s valljuk meg igazán,
Hogy ő futott akkor, s tatár a nyakán.
De a kik legjobban meg voltak átkozva,
Hogy részesüljenek az országos rosszba’, –
Azok valának a gyergyói székelyek,
Minthogy legközelebb esett a székhelyek.
A hányszor a török császár rosszat álmodt,
Vagy mikor ballábbal hagyta el az almot,
Ha megharaguvék nagy fejedelmekre,
Ereszté a tatárt csak a székelyekre.
Mikor ezerhatszázötvennyolczatirtak,
Szép Erdélyországban hej de sokat sirtak!
Százezerre ment, ki rabszijra lett fűzve,
S lófarkhoz kötötten Krimiáig űzve. – –
A szinét, virágát hajták a nemzetnek,
Dologra, a melyben korbácscsal fizetnek; –
Ekébe, malomba fogva, mint a barom;
De sokat szenvedtél én édes magyarom!
Gyergyóba is betört egy nagy sereg tatár:
Senki sem állhatta meg vele a csatát;
Barom sokaság volt, iszonyú, kegyetlen,
Még csak egy csecsszopót sem hagyott életben.
Égő falvak lángja az égen vereslett,
Folyó patakoknak a vize veres lett;
Ditró és Toplicza pusztulása szörnyü,
Mi e gyászt lemossa, nincsen annyi könyü!
Merre fussunk, merre? kiált minden ember;
Elől tűz, hátul vér, köröskörül fegyver!
Illaberek, nádak, erek és bozótok!
A ki a föld alá bujhat, az a boldog!
Volt azonban Gyergyón egy férfi, úgy hijják
Rövidség okáért: a jó „Gábor diák.”
Deákos ember volt, jól birta a tollát,
De azért karddal is megtette a kommát.
Hát ez eléje állt futó székely hadnak,
Mikor látta, hogy már világgá szaladnak,
Azt mondá: „Ne te né! hisz nem oda Buda,
Ennyi futó magyart látni csupa csuda.
Tán a kardunk megvált a markolatjátul?
Vagy a dér csipte meg a szivünk s meglágyult.
A régi székely vér tán mind savóvá vált?
Nem biz az! Hős apák nem nemzettek gyávát!
Álljunk meg e helyben, forduljunk meg arczczal!
Verjük vissza ezt a rongy népet kudarczczal!
Látott már az ország elég tatárfutást;
Hadd lásson már egyszer tatár-kardbafutást!”
A hogy a lágy vasat tűz megaczélozza,
Tüzes szó a szivek erejét fokozza.
Megállt a székelység Gábor diák körül,
S hogy ott győz, vagy meghal, fogadta emberül.
Pedig csak maroknyi volt az egész csapat:
A nagyobb rész polyák országban ott maradt;
Lehetett a számok tálán kétszázötven,
A tatárok pedig tizszerte is többen.
De magyarokkal volt Isten segitsége,
Az minden tábornak legfőbb erőssége,
Maga a természet: hegy, völgy, patak, szikla,
Hatalmasan részt vett vitéz harczaikba.
Szármány völgy szorosa, Szárhegy várkastélya,
Meg egy halastónak furfangos fortélya,
Gábor diák mind ezt számba tudta venni:
„Csak jőjjön a tatár, ő bánja meg, nem mi!”
Aztán még valami! Hát az asszonysereg?
Másutt ez, ha baj van, csak sír, csak kesereg.
De ezek ám tudnak fegyverrel is bánni,
S ha nyilzápor hull is, nem kell őket szánni!
Valamennyi előtt áll Puskás Kalári,
Szeme mint a bogár, ajka mint a kláris.
Két orczája olyan, mint a piros alma,
Fejére illenék csepesz helyett csalma.
Hanem a termetét nehéz lesz leirni:
Három rőf szalagnak dolog azt átérni; –
Megesik biz az a menyecskén, hiába!
Azt mondják ilyenkor, hogy készül Rómába.
No, ha oda készül, ez csak az ő dolga;
Azért a mángorlórudat kézre fogja.
„Hej asszonyok, kendert tilolni most gyerünk:
Kutyafejü tatár lesz ma a kenderünk!
Pozdorjává törjük, – meggerebenyezzük, –
Szakállát a guzsaly szárára kötözzük, –
Kiszapuljuk mint a diákné a vásznát, –
Madárijesztőnek meghagyjuk a vázzát. –
De tatár nem visz el minket szolgálónak!
De fejét itthagyja – czinegefogónak!”
Ezekre a szókra asszony, leány fennyen
Kiabálni kezdett: „Megyünk valamennyen!”
„Hiszen nagyon jó lesz; – Gábor diák mondja; –
Az asszonyoknak is lehet itten gondja:
Mig a férfi sereg az ostromot győzi, –
Addig az asszonynép a halastót őrzi.
Nehogy a tatárság hátulról támaszszon
Veszedelmet, – állja utját a sok asszony:
Lármával, fegyverek mutogatásával; –
Megijed a tatár és tovább eblábol.
De te édes hugom, jó Puskás Kalára,
Te ne kivánkozzál mostan a csatára;
Ilyen állapotban nem jó oda menni:
Nagy baj támad, hogy ha megtalálsz ijedni. –
Gondold meg, ilyenkor hogy nem vagy egyedül:
Két életet hordasz a szivedenbelűl:
Jobb lesz, ha haza mégy, s szépen veszteg maradsz,
S bedugod a füled, mikor szól a taraczk.”
De Puskás Kalári nem hallgat a szóra:
„Engem ugyan nem küld kelmed a kuczkóba.
Hogy én otthon nyugton addig tollat foszszak,
Mig szegény urammal vívnak a gonoszszak.
Az állapotommal senki se törődjék;
Ott is ott leszek én, ha megjön a vendég!
Ne fogja azt senki a székely anyára,
Hogy ijedtében szül fiat a világra!
Csak kelmetek vigyék el a férfi tábort:
Verjék a tatárból jól ki a hét sor port.
Addig seregünket nem támadja hátban
A tatár, a meddig én állok a gáton!”
Ezt mondva, megkezdé a vezéri tisztét,
Összeszedve minden fegyverfélét tüstént, –
Már a milyen fegyver jól áll asszony kézbe:
Hogyan ütnek vele? azt senki se nézze.
Mert a puskafélét bizták férfi gondra,
Kerékre jár ám az, mint valami óra.
Az asszonynak marad nyárs, vasvilla, kasza,
S más afféle, minek végén van a vasa.
Nehéz cséphadaró, hosszú nyelü fejsze,
Kővető parittya, mi elhord jó messze.
Csontvágó bárd, sulyok, eke csoroszlyája,
Mind jó az, csak bátor sziv legyen hozzája.
Egyéb furfangot is gondolt ki Kalári,
Miket csak asszony-ész képes kitalálni:
Valamennyi csupor, fazék a helységben,
Azt mind elrakatta a mezőn, mélységben.
A halastó előtt volt egy hosszú gyepű,
A mellé lett rakva egy nagy sor méhköpü,
Hogyha jön a tatár, majd a nyakát szegi,
Majd meg a fullánkos méhraj esik neki.
Aztán a halastó hosszú gátját végig
Rakatta süveggel, azt embernek nézik;
Süveg mellé tűztek hegyes vasas rudat:
Ugy, hogy az egy egész sor katonát mutat.
Végül a malomgát átjáró hidjára,
Odahelyezkedék jó Puskás Kalára:
Körül rakta magát minden fegyverzettel,
Mindent jól számba vett, semmi sem veszett el.
Egész fegyver-tár volt a keze ügyében,
Mind a háztúl telt ki, nem vették azt pénzen.
A berbécs-sütő nyárs, a szíjas parittya,
A mivel a követ biztosan hajitja.
Egy fazék paprika, mozsártörő sulyok,
Egy üstben meg ott főtt a jó drága szurok;
No meg egy szőrpányva, – még a gerebent se
Felejté; lesz, kinek fejéhez teremtse!
Háta mögött, – bizva vezérük példáján, –
Az a sok asszony mind, aztán valahány lány,
A ki csak mozdulhat, mind fegyverre kap az,
„No most már azután jöhet az a kopasz!”
Jött is nagy erővel, miként a zivatar,
Mikor haragjában szálfákat kifacsar: –
Ki bizony, szálfákat, de nem székely vitézt
A ki visszadja a neki szánt ütést!
Ott a Szármány völgyén megtudta a pogány,
Milyen jó orvosság a magyar buzogány?
Kit azzal megkennek egyszer a fejlágyon,
Nem fáj annak többet semmi a világon.
Két sziklafal között maroknyi csapattal
Harczol Gábor diák egész tatárhaddal:
Tizszer visszaveri a támadó tatárt,
Tizszerujra kezdi az a vesztett csatát.
Megsokalta ezt már a tatárok khánja,
Sok vitéz murzája pusztulását bánja;
Azt sugja titokban egyik hadnagyának:
„Kerülj a hátába székelyek hadának!”
Bukador, a hadnagy erre neki indul,
Felkaptat a Szárhegy fenyőerdein tul,
S körül megkerülve székelyek állását,
Viszi magával az egész Szék romlását.
Vinné ám, ha utját el nem állná Klára!
Pilátushoz várva őket vacsorára;
A mint az erdőből a tisztásra értek
Ott állt a sok – süveg – kit vitéznek néztek.
Mikor Puskás Klára a tatárt meglátta,
Hangos erős szóval jól hátra kiálta:
„No mostan férfiak ide vigyázzatok!
Gyújtsatok kanóczot, és jól czélozzatok!
Están bá’, Mihály bá’, Áron öcs, Kund apó!”
(Pedig hát nem volt, csak Örzse, Zsuzska, Kató,
Meg a sorbarakott nagy üres süvegek;
De hogy a tatárok jól megijedjenek.)
„Verjétek egymáshoz azt az ócska vasat,
Puffanjon a földhöz hamus fazék, hasadt!
Hadd higyjék, hogy ágyú, kiki vastag hangon
Kiáltsa, hogy „rajta!” leányszó ne halljon!”
„Rajta! Rajta!” ordit tatárok murzája,
Kengyelvasát lova oldalába vágja:
Arra a többi is neki riad szörnyen,
Hogy majd azt a gátot elfoglalják könnyen.
Abbul lett azután nagy nevetni való;
A mikor felbukott a lovas, meg a ló,
Eltörve a csülkét a rejtett csuprokban,
A lovas lerepül, a ló összerokkan. –
Még az ellenségnek szemébe se néztek,
Már is kárát vallák egynehány vitéznek.
Hátha majd meglátják, hogy csak fehércseléd,
Kinek igy fizették meg a ravasz cselét?
Mikor a gyepühöz értek alovagok,
Azon átugratni nékik tréfa dolog:
Itt meg a felrugott méhkasoknak népe
Repült zudulva a támadók képébe.
Száz vitéz egy ellen! Száz méh egy tatárra!
Ki ellen nem segit se szablya, se dárda.
Ordit a hős, hogy majd kiszakad a torka,
Olyan lett az orra, mint egy nagy uborka.
A mig a tatárhad a méhhel bajlódik,
Klára parittyából egy nagy követlódit
A tatárok közé, s ugy találja főbe
Az elsőt, hogy mindjárt ott harap a fűbe.
„Jó volt a galuska? kiált oda Klára,
Van ám még belőle; várlak vacsorára!
Hát a mi eztán jön, a szép-asszony főzte?
Tálaltam galambom! mig el nem hül, jőszte!”
Nem vár két kinálást egy fiatal legény;
Neki iramodik Klárának nagy hetykén;
Kezében nagy hosszú lófarkas dárdát hoz,
Azt hiszi, hogy az kell ilyen vacsorához.
Klára most a pányvát kapja a markába,
Ügyesen elveti a tatár nyakába:
Ez csak azon veszi észre, hogy fennakadt,
S valami szoritja a meztelen nyakat.
Megijed nyavalyás; fordulna már vissza;
De nyakát a hurok annál jobban húzza.
A kötél végét meg Puskás Klára tartja
S azt helyéből egy ló ki nem mozdithatja.
Szegény kicsiny Burzuk, lehull a nyergébül,
A szeme kidülled, az arcza elkékül;
Mire érte mennek, már akkorra megholt,
A mi benne lakott, szegény kis lélek volt!
„Ejnye kutya kurta!” kiált erre Joldog,
Kutyafejüek közt ez lehet a bulldog,
Olyan fenyegető az egész pofája,
Hegyes agyaraktól előre áll szája.
„Elmégy innen asszony! Mert mingyárt megeszlek!
Kétfelé hasitlak, kilenczfelémetszlek.
Nem is tisztességes asszony, ki nem restel
Ember elé jönni, ilyen vastag testtel.”
„Bizony szép legény vagy szerelmes gyémántom!
Felel neki Klára, nincs párod, azt látom:
Ne gyere közelébb, mert még megcsudállak
S nem ember-fiam lesz, hanem majom-állat!”
S hogy ne csodálhasson Joldog pofájába,
Kapá a gerebent mind a két markába.
S oly erővel sujtá oda találomba,
Hogy ilyen pusztitást még nem mívelt bomba.
Hogyha Siserának egy szeg is elég volt,
Egész gerebentől lett csak Joldog még holt.
No már ezt az egyet csak ki nem találta,
Hogy szeges gereben legyen a halála.
„Ördög vagy: nem asszony!” kiált akkor Berrek,
Ki legalább szép volt ugy tatárembernek:
Az öltözete is aranyos, czafrangos:
Bizonyosan viselt valami főrangot.
„De én nem öllek meg: elfoglak életben. –
Van nekem már otthon feleségem hetven.
Mindenféle népből; csak egy nem volt köztök:
Csak te hiányoztál: te, a nőstény ördög!”
„No, hogy annál jobban hozzám illő lehess,
Felel Klára, itt van, nesze ez a leves!”
S az egész üst szurkot önti rajta végig.
Pogányt soha meg nem kereszteltek még igy!
Mint valódi ördög, olyan feketében,
OrditozikBerrek földön fetrengtében:
Sok halálrakínzott fogolyért lakol ma,
Mintha élő testtel a pokolban volna!
Most egyszerre ketten törnek Klára ellen:
A moldvai Sunkó, s a kieviGellen.
Régi öldökléstül kardjuk most is véres:
De sok ártatlan vér! Boszuállást kér ez!
„Nem szégyeltek jönni ketten egy emberre?
Asszony nyársa ellen öltözni fegyverbe!
Nohát én nekem is két kezem van; rajta!
Szent Dávid Istene! Segits diadalra!”
S mig egyik öklébe szoritja a nyársat,
A cséphadaróban talál hozzá társat;
Egyiket szúrásra, másikat csapásra
Emeli halálos nagy tusakodásra.
Sunkó a kardjával háritja fejérül,
Mit a cséphadaró szánt neki jó bérül;
De azalatt a nyárs ugyszurja keresztül.
Hogy csak hanyatt esik minden fegyverestül.
Fene Gellen akkor a nyárshoz hozzá csap,
Ketté is vágja azt; a kard hatalmasabb, –
Csakhogy az alatt a tarkó lett védetlen
S arra sujt le Klára a cséppel kegyetlen.
Csak egy ütés volt az, de elég az utra,
A minek a végét még senki sem tudja, –
Gellen, Klára előtt esett arczra, térdre;
Mintha tőle holtan bocsánatot kérne.
Hat férfit leölt e szörnyü asszonyember!
A többi feléje közeledni sem mer:
Azt hiszik bűvészet az, a mivel harczol;
Földfölötti sugár ragyog le ez arczról.
Bukador, a vezér, restelli a szégyent,
Hogykudarczot valljon egy nő ellenében: –
Maga indul neki, leszállva lovárul,
S rengő lépésekkel a nő felé járul.
Bukadornagy termet, bevál óriásnak;
Magát a pallosát hiszik félmázsásnak.
Ereje is olyan: patkókat széttördel,
S egész ökröt elvisz vállán könnyü szerrel.
S a nagy erő mellett, hogy fegyver ne fogja,
Pánczélba takarva vagyon minden tagja,
Csak a képe látszik lánczossisakjábul:
Attól meg elijed, a ki reá bámul.
Jön ellenállhatlan, kezében a pallos:
Szegény Puskás Klára ez ellen mit vall most?
Hisz fegyvere sincs már, nyársa ketté vágva,
Azzal ugyan sebet ezen ugyse vágna.
De bevárta nyugton, helyéről nem mozdult;
Tudta, hogyha ő fut, elfut táborostul,
S akkor veszve van az egész férfi csapat,
A ki hadakozik mostan a hegy alatt.
«Te lidérczek anyja! te sárkány kotlója!»
Haragos Bukador fakad ilyen szóra,
«Boszorkány-varázszsal hat vitézt megrontál
Te béka, te varangy, te pók, te torontál!
Én most megfojtalak: – csontod a kutyáknak –
Bőrödet kitömve elküldöm a khánnak; –
Hogy mutogassanak mint egy szörnyeteget,
Ki hat vitézt megölt! – Mi a feleleted?» –
«Te vagy a hetedik!» kiált erre Klára,
S belemarkolva a törött paprikába,
Ugy teremti képen nagy Bukadort vele,
Hogy annak a szeme, szája mind lesz tele.
Mit használ most neki óriás termete?
Mit, hogy vaspánczélból van a körülete?
Mit segit rajta, hogy kardja nyom félmázsát?
Mind nem oszlatja el paprika marását.
Ordit mint a medve, a mely meg van lőve,
Ugrál, tánczol, rugdal hátra és előre,
Prüszköl és czikákol, magát földhöz vágja,
S kinjában még a zöld pázsitot is rágja.
Puskás Klára elébb kezét csipejére
Téve, kikaczagta magát nagy kedvére,
Akkor Bukadornak a saját kardjával
Levágta a fejét, s őt felrúgta lábbal.
S akkor azt a szörnyű fejet kard hegyére
Tűzve, felemelte tatár rémségére:
Tatár rémségére, magyar örömére,
Székely asszonyoknak nagy dicsőségére.
Hej lett nagy rémület erre a tatárban!
Elkezdtek szaladni előbb ketten, hárman,
Aztán tizen, huszan, végre egész csata:
Valamennyi kontyos mind megfutamoda.
A székely menyecskék pedig jöttek tűzbe,
Kergették a tatárt árkon, bokron űzve,
Azok a csuprokban elbuktak a földre,
Az asszonyok pedig verték agyba-főbe.
Ott is elől rohant Klára pallosával,
S ütötte a tatárt élével, fokával.
S mikor már a futót karddal nem találta:
Vezére fejével hajigálta hátba.
Még az sem volt elég! Ha már elkergették
Itt a halastótól azt a szedtevettét,
Menjen most a halastó a tatárokra!
Szakadjon az minden vizével nyakukra!
Klára nagy hirtelen rést töret a gáton;
Iszonyú robajjal a tó vize átront.
Zuhé! le a völgybe, a hol egész rajjal
Ostromol a tatár gyilkos nagy robajjal!
Az volt az özönviz! Mintha tenger dülne
A magasból alá, hegyoldaltól szülve,
Iszonyú sziklákat, egész faderekat,
A lerohanó ár mind magával ragad.
A hullám a tatárt hátulról szoritja,
Elől meg a vitéz székelység apritja.
Elől tűz, hátul viz, most igazán betelt,
Soh’se vártak volna ilyen kimenetelt!
A nagy mészárlásban tatár vezér Pintye,
Minden hadnagyával ottan veszett szinte:
A ki elfuthatott onnan hirmondónak
Képpel sem fordult az ezután Gyergyónak.
Az ütközet heve késő estig tartott:
Egészen csorbára verték már a kardot;
S mire csillagos lett a kerek ég alja,
Nem volt ott ellenség, csupán csak meghalva.
Ezerhétszáznyolczvan tatár hevert ottan
Lezúzva, leszúrva, összeapritottan.
Hulláikat rakták szörnyü nagy halomba:
– Most is úgy hiják még: «A tatárok dombja!»
A székely vitézek még meg sem pihentek,
Egyenesen mind a szentegyházba mentek,
Istent magasztalni a diadal után,
A ki megsegité őket a nagy csatán.
Mert hiába áll ki világ bármely hadja:
A szivbeli erőt hozzá Isten adja;
A lelki bátorság a legjobb fegyverünk,
Ha az van, mondhatjuk, hogy Isten van velünk!
Gábor diák (igaz nemzetséges nevén
Gáborfi Andorás) a diadal helyén
Kápolnát emeltet Isten-dicséretül:
Ma is áll, a fala vénségtől feketül.
De hát, hogy is szoktuk mondani tréfásan,
Mikor jó kedvünk van, ugy Magyar Miskásan?
«Dicsértessék!» mi rá mondjuk «a szép asszony!»
Hát bizony nincsen is mit nevetni azon.
Mert megilleti a legnagyobb dicséret,
Férfiak részéről azt a gyönge népet,
A ki szerelemből az életet adja,
S halált is oszt, ha jön az ellenség hadja.
A ki megduplázza az örömeinket,
S megfelezi a bút, ha bánat ér minket,
Még a nyelvünket is hijjuk anyanyelvnek:
Legdrágább kincsünknek csak e szó felel meg.
Azért dicsértessék bizony a jó asszony!
Általa az Isten minden jót árasszon.
Szeresse mindenki a maga asszonyát,
Tisztelje, becsülje annak egész faját.
Így becsülte a nép a szárhegyi nőket,
Férfiakkal egyenrangba tette őket,
A diadalnapnak örök emlékére,
Fekete süveget tett a nők fejére.
Hát Puskás Kalára hogy végezte napját?
Kérdezzük meg, (épen onnan jön) az apját.
Hát ugy, a hogy illett igaz magyar nőnek,
Mikor vége szakadt a nagy hajczihőnek.
Haza ment, a kardot ágy alá eldugta,
Kezeiről a vért jól lemosta lúgba.
Aztán bedagasztott, befűtött a pestbe,
Kiszakitott s kilencz kenyeret vetett be.
Megrakta a tüzet a nagy bogrács alá,
Jó hagymás tokánynyal azt tele vagdalá.
Tudta, hogy az ura a sok cselédséggel
Nemsokára megjön farkas nagy éhséggel.
Azok a vacsorát ugyan megszolgálták,
Arattak, csépeltek, kazalba is rakták.
El kell őket látni szép asszonyfőztével:
Fel is hordott mindent maga két kezével.
Azután a szennyest mind elmosogatta,
Tálat, csebret, kondért helyére aggatta.
Kenyeret kiszedte, tüzet betakarta
Hamuval, hogy bele ne üljön a tarka.
Azután bement a belső szobájába,
Szépen lefeküdött a dunnás ágyába.
Egy miatyánkot elmondott hiba nékül,
– És szült fiut – hármat – minden panasz nélkül.
Egy s ugyanazon nap hét ellenséget ölt,
S három magyar lélek nyert tőle életöt.
Hej ha minden magyar asszony igy kvittelne,
Ez a magyar nemzet de szépen feltelne!
