A pestisjárványok és a kuruc szabadságharcban való részvételért hozott szigorítások nagyon megnehezítették a megélhetést. A főkormányszék által kirótt adóterhek 1744-ben Ditrót 836 rajnai forint fizetésére kötelezték. 1750-ben Ditró társadalma a következőképpen tagolódott. Nyilvántartásba vettek 2 nemesi családot, 153 szabadost, 31 jobbágyot, 11 zsellért, valamint 28 más csoportba sorolandó családot. Ekkor az összlakosság 225 családból állt. A népesség számában ez időben Ditrót csupán Gyergyószentmiklós és Alfalu előzte meg. Egy 1773-ban készült határõri kimutatás 356 családfőt és 840 fiúgyermeket tüntetett fel, ami 2400 lakosnak felel meg, de 1910-ben már 6151, míg 1930-ban 6785 főt írtak össze. A község társadalmi szerkezetében igen nagy változást hozott az 1945 utáni rendszerváltás. Az államosítás, kollektivizálás és az erőltetett iparosítás oda vezetett, hogy a tegnapi földműves mára már ipari proletárrá lett. Ditrót sem kerülte el ez a folyamat. A helybeli ipari létesítmények mellett a környékbeli vállalatok ígértek munkahelyeket azon földműveseknek, akik a kollektív gazdaságban nem találták meg a megélhetés lehetőségeit. Ez a folyamat szétzúzta az évszázados hagyományokat, felrúgta a faluközösség írott és íratlan törvényeit, és elhozta az erkölcsi széthullást.

Az állandó katonáskodásért járó székely szabadságjogokat számtalanszor kétségbe vonták és ez a székelység zendüléseihez, lázadásaihoz vezetett az uralkodóval szemben. II. Ulászló uralkodásával a székelység helyzete megváltozott, s a XV. század utolsó éveiben sokat szenvedtek Báthory István erdélyi vajda kegyetlenkedéseitől. De Losonczi László és Bélteki Drágfi Bertalan uralkodása sem volt más. A legkeserűbb megpróbáltatások mégis Szapolyai János 1510-tõl kezdődő uralkodása alatt súlytották a székelyeket. Az elkeseredett csíkiak, gyergyóiak és háromszékiek 1511-ben feldúlták a fejedelmet szolgáló és kiszolgáló primorok épületeit. Az 1562-es esztendőben hatalmas lázadás tört ki, amelyben Gyergyó lakossága is részt vett. Rettenetes volt a győztes fejedelem bosszúja. A harmadik rend bűnhődött a leginkább, mert a lázadásban résztvevő lófők kegyelmet kaptak, csupán állandó katonai készenlétre kötelezték őket. A megsértett fejedelem jobbágysorba taszítja az egész harmadik rendet, a hűséges híveit pedig megajándékozza. Így Csík- és Gyergyó-székben 10 ember 217 jobbágyot kap ajándékba a fejedelemtől. Az elszegényedett lófők is önként álltak jobbágysorba, csakhogy terhes kötelezettségüktől szabadulhassanak. A jobbágyokra kapuként rótták ki az adókat, így Ditróban 26 kapu adózott. Elmondhatjuk, hogy az 1562 utáni időszak szomorú fordulópont a székelység történetében. Bethlen Gábor és Rákóczi György fejedelmek igyekeznek tömeges felszabadítással megfékezni a katonáskodás elől jobbágysorba menekülés folyamatát. 1575-ben a székelyek ismét felkeltek ősi jogaik visszaszerzése érdekében. Ezt a lázadást Báthory István fejedelem verte le és torolta meg a legnagyobb kegyetlenséggel. Ez után az óvatos fejedelmi támogatás évei következtek, amikor apró engedményekkel igyekeztek lecsendesíteni a lakosságot. Ez azonban nem mindig sikerült. A gyergyóiak 1583-as lázadásának leverése után Báthory Zsigmond fejedelem Gyergyószentmiklós lakosságát és területét 3500 tallérért adta el a szárhegyi II. Lázár Andrásnak. Ekkor csupán 44 darabont család őrizhette meg szabadságát. Egy 1646. január 5-én kelt rendelettel I. Rákóczi György 27 ditrói családot emelt a paraszt rendből a puskás gyalogok sorába. 1595-ben, amikor a török elleni hadműveletekben ismét nagy szüksége volt a székely katonákra, Báthory Zsigmond arra kényszerült, hogy visszaállítsa az ősi székely szabadságjogokat. Ez a nagylelkűség azonban nem tartott sokáig, mert egy év múlva ismét visszavonta engedményeit. Ebben a lépésben kereshetjük az 1596-os felkelés okait, amikor Apafi Miklós verte le a lázadást Újfaluban és Szárhegyen. A megtorlást véres farsangként emlegeti krónika. Mihály vajda 1599. november 28-án visszaadta a székelység szabadságjogait, mivel hűségesen szolgálták őt a hadban. 1657-ben II. Rákóczi Györgyöt a szultán hűtlenségéért a tatárokkal bünteti, melyek nagy szerencsétlenséget hoznak az országra. 1658-ban, amikor a gyergyói hadköteles lakosság II. Rákóczi György törökellenes háborújában vett részt, egy 3000 fős tatár-moldvai martalóc sereg betört a Gyergyói-medencébe Tölgyes irányából és Ditrót is felgyújtották. A főként asszonyokból, öregekből és gyermekekből álló védők Szárhegynél különböző hadicselek alkalmazásával legyőzték a betolakodókat, súlyos veszteséget okozva azoknak. A csata emlékét a Szárhegyet és Ditrót összekötő országút mentén emelt emlékoszlop őrzi.

A XVII. századvég elhozza A Habsburg-török egyensúly megváltozását. Erdély önállósága megszűnik. Állandósul az osztrák uralom. A császári katonák megszállják Gyergyót, erőszakoskodnak, önkényeskednek. A katonaelszállásolások miatt a gyergyóiak sokat panaszkodnak. A Habsburg hadsereg ellátásának terhei nyomorba döntötték a lakosságot. A másik kibírhatatlan teher az adórendszer volt. Ilyen körülmények között a székelység szívesen csatlakozott a Rákóczi Ferenc által meghirdetett kuruc mozgalomhoz. Az 1703-as év végére néhány erősség kivételével az egész Székelyföld a kurucok pártján volt. Az 1704. augusztus 27-én összeírt gyergyói katonák között találunk 55 szabadságharcost Both Ádám vezénylete alatt. A szabadságharc kegyetlen vérbefojtása után a Habsburgok nem vették igénybe a székelység hadkötelezettségét.

1764-tõl kezdődően a gyergyóiak mint határőrkatonák vettek részt most már a Habsburgok háborúiban. Ezek az állandóan gyakorlatozó katonák, a két székely gyalogezred és a huszárezred tagjai a kor hadi művészetének mesterei voltak.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc helyi okai közé sorolhatjuk – dr.Garda Dezsõ szerint – a gazdasági, társadalmi, politikai élet ellentmondásait, a szász és örmény kereskedők és a helyi lakosság közötti konfliktusokat, valamint a székely határőrkatonák elnyomását az osztrák General Comando által. Gyergyóban az első megmozdulásokat 1848 január-februárjában észlelték, és főként a földesurak és jobbágyok közötti feszültség váltotta ki. Ezek az ellentétek már január-április hónapokban a jobbágyfelszabadítás elindulásához vezettek. A folyamatot elősegítette, hogy a Lázár család egyes tagjai a jobbágyfelszabadítás hívei voltak. A forradalom tömegbázisát Gyergyóban a határőrkatona családok alkották. 1848 nyarán az ellenforradalmi erők kezdtek megerősödni. Az osztrákok erőteljes hadi készülődése ellen a forradalmi kormány a székely haderőkben védelemre alkalmas csapatot látott. Battyányi Lajos miniszterelnök 1848. május 19-én és június 28-án felhívást intézett az I. Számú Csíki határőrezredhez a haza mentése érdekében. Válaszként egy 1200 tagú mozgósított zászlóaljat hoztak létre, melynek hatodik századában Boros Ignácz százados parancsnoksága alatt találjuk a gyergyóalfalvi és gyergyóditrói honvédeket. Ez a székely zászlóalj szülőföldjétől messze harcolt méltó helytállással. Amikor az osztrák haderõ Erdélyt megtámadta, az Agyagfalvi Gyűlés szellemében berendezkedtek a védelemre. Egy több ezer főből álló osztrák-román csapat Marostorda felől érkezett, hogy elfoglalja Gyergyót. A csapás Remete és Ditró felé irányult. A községekből rendre érkeztek a fegyverrel és kaszával felszerelt lakosok. A kis haderő élén Bernád Imre remetei százados állott. A bátorságáról híres medvevadász szellemes hadicselekkel megtévesztette az ellenséget a sereg létszámát illetően, és az ellenség Maroshévíz felé visszavonult. Végül a csatára Szászrégenben került sor, ahol a gyergyóiak a középhad elsõ soraiban küzdöttek sikerrel. Még Petõfi Sándort is versre ihlette a székelyek hősiessége. Kiemelkedõ Kiss Antal gyergyószentmiklósi százados (később õrnagy) zászlóaljának helytállása a túlerõvel szemben a Kökösi hídnál. Kossuth Lajos felesége zászlót küldött a székely zászlóaljnak, elismerése jeléül. Ditró az 1848-49-es szabadságharcnak egy fõtisztet (Puskás Ferenc õrnagy) 3 tisztet, 15 altisztet és 117 honvédet adott. 1849 augusztusában a cári és császári csapatok közeledtek Gyergyóhoz, mire a lakosság az erdõkbe menekült. Dániel Ferenc, az osztrák hadsereg mellett mûkõdõ császári biztos kiáltványban szólította fel a gyergyóiakat a fegyverek leadására és a hazatérésre. A parancsot Ditró és Remete kivételével teljesítették. Egy hét múlva, csak egy újabb felszólításra volt hajlandó Ditró és Remete lakossága a parancsnak eleget tenni.

A hegyek nem nyújtottak védelmet a gyergyói embernek a járványok ellen, Az 1633-as pestisjárvány, mely egész Erdélyben éreztette hatását, jelentõs áldozatokat követelt a felsõ Maros völgyében. Ebben a járványban Gyergyószentmiklóson 800 személy halt meg. Az 1646-os pestisjárvány úgyszintén 448 családdal csökkentette a népességet Gyergyóban, egy 1654-es írásból következtetve. 1708-ban a Havasalföldrõl behurcolt újabb pestis hatalmas pusztításokat végzett. A járvány terjedésének vesztegzárak próbáltak gátat vetni. A közlekedési utakat bevágták, és strázsákat állítottak, hogy senki Gyergyóba be ne menjen, és onnan ki ne jöjjön. Ez a járvány 1713-ig tartott. A fõkormányszék ekkor küldte Gyergyószentmiklósra Ioannis Carolus Lamper nevû orvost. Õ volt e vidéken az elsõ szakképzett egészségügyi személy. Egy korabeli feljegyzésbõl idézzük: „1717-ben nem lévén pünkösd után esõ, oly szárazság volt ad 1-mum sept. A 1718 kihez nem hallatott. Ezt következõ 1719-ben aratásig oly nagy szigorú éhség, hogy fát, szalmát, rügyet, makkott, dögöt rág vala az szegénység…” Erre az iszonyú aszályra következett az 1719-es pestisjárvány, mely július-augusztusban éri el tetõfokát, s a székelység soraiból mintegy 100 000 áldozatot követelt. Ditróban meghalt 668 ember, életben maradt 930 személy. A vesztegzárak és az utak bevágása igen nehéz helyzetbe hozta a lakosságot, mivel számtalan mezõgazdasági és ipari cikk tekintetében behozatalra szorult, a saját termékeit pedig nem tudta értékesíteni. Újabb éhínséges esztendõ 1826, ugyanakkor pestisjárványról is beszámoltak. 1834-ben a pestist szintén éhínség vezeti be, de ez az utolsó említése ezen tömegpusztító kórnak környékünkön. Hogy ne maradjunk járványveszély nélkül, az 1883-as esztendõ kolerajárvánnyal köszöntött be Csík vármegyébe. Ez a betegség fõként 1889, 1893 és 1910-ben veszélyeztette e Gyergyói-medencét. Szerencsére ekkor már dr. Fejér Dávid, a ditrói, majd gyergyószentmiklósi községi orvos, röpiratban hívja fel a figyelmet a járványmegelõzés eszközeire. 1910 után a kolera is elköltözött vidékünkrõl, hogy helyét a diftéria (torokgyík), hastífusz, kanyaró és a vérhas foglalja el. Az erdõk és a vadállatok közelsége a településekhez gyakran vezetett halálos kimenetelû veszettséghez. Egy 1908. április 19-én megjelent újsághír szerint „Veszett kutya kóborolt Gyergyóditróban és Remetén, öt kisgyermeket harapott meg, míg sikerült kiírtani…. Ez évben már második esetben fordul elõ veszettség”. A tömegpusztító járványok is hozzájárultak ahhoz, hogy a természetes szaporulat igen alacsony szintre süllyedjena XIX. század végén. Például 1892-ben csupán 7%. Az 1918-as spanyol nátha (influenza) a Gyergyói-medencét sem kerülte el. Fõként az év elsõ hónapjaiban tömegesen szedi áldozatait. A sok halott miatt a papok az utcakeresztezõdéseknél összegyûjtve szentelik meg a koporsókat. Pontos adatokat nem ismerünk a betegek számát illetõen, mert a szenvedõk nagy része nem jutott orvoshoz, de a járvány borzalmairól a fennmaradt szájhagyományok valósághû képet rajzolnak.

Mint számtalan más település esetében, úgy Ditró is egy bõvizû hegyipatak mentén épült és déli irányba húzódott le egészen a Maros árterületének mocsaras pereméig. Talán a legérzékletesebb leírást a XI. század közepén Orbán Balázs nyújtja a falu akkori képérõl: „…nagy hosszú falu 5000 lelket meghaladó lakossal, mely csaknem az egész tér szélességét átfogja, úgy, hogy a tér túlfelén fekvõ Remetétõl csak a Maros választja el. Csinos, több bolttal szegélyezett piacza városias színezetet ad neki; sokadalmai, hetivásárai nagyon látogatottak, különben is Ditróban mindenütt a jólét és csinosság nyomait látja az utas. És bizonnyal Ditró és Szárhegy a Királyhágón inneni részek leggazdagabb két faluja; ezt pedig nem valami gyáripar vagy kereskedésnek, hanem fõként a két falu közös havasán felfakadó borszéki forrásnak köszönhetik, melybõl és terjedelmes havasaik legelõibõl közel 50,000 forint jövedelme van e két községnek.

Mindkét falu fõ adóját ezen jövedelemforrás fedezi, a fennmaradó részbõl iskolákat, csinos faluházakat építenek, a terhelõ adótól mentesült nép pedig jólétben élvezi szorgalmának más által el nem kaparintott gyümölcsét. …ott a borszéki borvíz (savanyúvíz), melyet ezer meg ezer hordanak szét az ország minden zugába, elannyira, hogy bármerre is menjen az ember, mindenütt látja azon egyszerû, primitív, nyikorgó szekereket melyek alacsony gyékény ernyõje alatt összezsugorodva ül szerényen a martialis székely, félországot bebarangol, hazulról feltarisznyált szalonnával elõdve, fürge kis lovait a kopár avaron táplálva, addig megyen tûrve, nélkülözve, míg áruczikkének, a nagyrabecsült székely nektárnak vevõjére akad; ekkor gabonát veszen árából, mit haza szállítva, még kap idõt arra is, hogy földjét megmûvelje…” És tegyük hozzá, hogy Orbán Balázs nem láthatta még a község büszkeségét a kéttornyú katedrálist. 1860-ban építették fel a községházát, s ebben az idõben indul meg az erõteljes polgárosodás, mert a község vezetõsége megfelelõ módon, közcélra fordította a borszéki fürdõ és a kiterjedt közbirtokossági erdõk jövedelmét. Igy alakult ki az a településkép, amelyik inkább módos mezõvárosra, mint nagyközségre emlékeztet. Egy korabeli leltár szerint 1900-ban itt kõ- vagy téglaépület létezett az 1435 fából készült lakóház mellett, 228 épületen szalma, 1198-on deszka vagy zsindely, míg 36 házon cserépfödelet találtak. 1907-ben áthaladt Ditrón az elsõ tehervonat. A székely körvasút bekapcsolta Ditrót az ország vasúthálózatába és egyben a tutajozás haldoklását is jelentette. A XIX. század elején a faluban minden kedden hetivásárt tartottak. Több faluban, köztük Ditróban is szokássá vált, hogy az ácsok udvaraikon „csutakra rakva” kész faépületeket állítottak össze. Ezeket, miután eladták a gerendákat megszámozták, és úgy szállították más vidékekre, leginkább a Mezõségre. Az õsi foglalkozások mellett újabb, már szakképzettséget igénylõ kisipar is fellendült. A molnárok társulata már a céhesedés kezdeteit hirdeti. Lassanként egyes mellékfoglalkozás fõfoglalkozássá lép elõ, és a polgáriasodás szikráját jelenti. A legrégibb foglalkozások között említik a kovácsmesterséget, melyrõl az elsõ gyergyói feljegyzés 1602-bõl származik. 1820-ban Ditróban két kovácsot találtak. 1880-ban telepedett ide Tobránszky nevû kerekes és egy Vertán nevû kovács, majd az a Császár nevû kovács, akiktõl a helybeliek megtanulták a mesterséget. A XIX. században sokan vállalkoztak vashámorok létesítésére. Az orotvait 1847-ben alapította a ditrói Fülöp András, aki az üzemet maga vezette. Ez a hámor még az 1870-es években is mûkõdött. Jó minõségû vaskövet kaptak. Az egyik bányász kérte a tulajdonost, hogy vegye be részesnek. Amikor ezt nem tette meg, az olvasztókemencét bosszúból egy kút fölé csinálták, ami a vasat alulról hûtötte. Így egy olvsztásból csak egy-egy kupára való vas került ki. A vaskövet kõtörõ botokkal törték össze, s a kemencéket fával fûtötték. A vasérctartalom alacsony volta és a kezdetleges eljárások miatti silány minõség a vállalkozás bukásához vezetett. A XIX. század elsõ felében alakult ki a kéményseprõ mesterség. A kéményseprõknek tûzrendészeti ellenõrzõ szerepük is volt. A XIX. század végéig Ditróban a tizesek füstbírói vacsora után végigjárták az összes házakat, ellenõrizték, hogy égõ tûz sehol ne maradjon. A hagyomány szerint a ditrói Csibi család egyik ága eme tevékenység gyakorlása után kapta a „Füstös” melléknevet. Szintén a XIX. század végén jelentek meg a kenyérsütõk és pékmesterek, többek között Ditróban is. A készítményeiket a helybéli lakosoknak adták el. A falu Sóza nevû düllõjében malomköveket bányásztak, a malomkõfaragást a Góga testvérek végezték. A víziszerkezetek nemcsak õröltek, vagy deszkát metszettek le, de mindinkább szélesedett felhasználásuk. Így ványolásra, mosatók mûködtetésére, de olajtörésre is használták õket. Ditróban egy lakatosmûhely gépeit hajtották meg egyik alszegi malom vizikerekével. Késõbb Orotván próbálkoztak azzal, hogy vízikerékkel áramot fejlesszenek. A medencében Szárhegyen foglalkoztak téglaégetéssel, Gyergyószentmiklóson és Ditróban az anyag gyenge minõsége miatt ezen próbálkozások nem sikerültek. Elmondás szerint Ditróban 1895 körül a mai nagytempolom közelében készítettek zöldmázas csempéket. Gyergyó környékén szokásban volt a rozspálinka fõzése, de ritkábban fenyõborsból is készítettek szeszes italt. Puskás Darna József (1867–1966) visszaemlékezései szerint gyerekkorában Ditróban még szabad volt a pálinkafõzés. Az üstöket az adó nagysága szerint tarthatták. Ennek megfelelõen egy-egy gazda 8-15 üsttel (adaggal) fõzhetett. Miután ezt a mennyiséget kifõzték, az üstöt a fináncok (pénzügyõrök) lepecsételték. A vidéken az igényesebb családok mûvészi ízléssel faragott székelykaput állítottak A legismertebb gyergyói kapufaragó a ditrói Mezei Tamás (1887–1964) volt, akinek keze alól nemcsak székely kapuk, hanem hasonló komoly népmûvészeti értékkel bíró más famunkák is szép számmal kerültek ki. Az általa faragott kapuk közül említést érdemel a ditrói plébánia Kapuja (1933). A „Szárhegy és Ditró községek borszéki közbirtokossága” tulajdonában volt Borszékfürdõ 1832-i és késõbbi bérleti szabályzata értelmében a bérlõ elsõ sorban a tulajdonos két község lakosait alkalmazta a fürdõnél adódó munkára, köztük a borvíz-szállításra is. A borvíz szállítása kizárólag gyergyói, nagyobb részt szárhegyi és kisebb részben ditrói szekeresek foglalkoztak. Megvásárolták a borvizet a töltõdébõl, azt saját lovasszekereiken, üvegekben szállították el, s így övék volt ezen foglalkozással járó minden kockázat és haszon. A borvizesek nagy részének megvolt az állandó értékesítési helye. A ditrói Kovács János minden hónapban megfordult Szamosújváron és Besztercén. Az 1890-es években megjelentek a gõzzel hajtott cséplõgépek, de a XX. század elején elterjedõ benzinmotoros gépek lassan kiszorították azokat. Ezzel szemben a lovas cséplõgép még tovább élt. Orotván Huszár Bajkó Péter 1910-ben Csehországban gyártott lovasgépével 1974-ig (a gépnek a Gyergyói múzeumban való elhelyezéséig) csépelt.

A XIX. század végén és a XX. század elején Ditró társadalomszerkezetében felerõsödtek a tõkés vonások. Az 1910-es népszámláláskor Ditró a Gyergyói-medence második legnagyobb lélekszámú települése, és 6987 fõt számláltak meg. A lakossági foglalkozások a következõ fõbb területeken oszlottak meg. Mezõgazdaságban dolgozók 1792 (70,9 %), iparban dolgozók 372 (12,7 %), a kereskedelemben pedig 67 ember dolgozott (2,6 %). 1910-ben 200 mûködõ ipari egységet találtak. Ezek közül egyszemélyes mûhely volt 141, kétszemélyes 35, háromszemélyes 14, négy-hatszemélyes 8. Tíznél több munkással dolgozott 2 vállalat. A foglalkozások (mesterségek) a következõképpen alakultak: kovács 26, lakatos 2, a fémipar más ágaiban dolgozó 14, asztalos 19, kõfaragó 3, faiparban dolgozó 76, tímár 3, szabó 32, cipész és csizmadia 47, ruházati ipar 25, pék 4, hentes és mészáros 14, kõmûves 7, ács 8, az építõipar más ágaiban dolgozó 13, vendéglátóiparban 34 személy tevékenykedett.

1721 és 1750 között tehát alig harminc év alatt Ditró lakossága megkétszerezõdött és az alábbi összetételt mutatta. Egytelkes nemes gazdaság 2, szabad székely gazdaság 147, jobbágygazdaság 31, zsellérgazdaság 11, idegen gazdaság 28. A népességnövekedés területi terjeszkedéssel járt, és ekkor szakította ki Ditró a közterületekbõl Hodost és Bélbort, de ugyanakkor kezdte Szárheggyel együtt birtokolni Borszéket is. Benkõ Károly 1853-ban Ditró nyugati szomszédjának Maroshévízt, az északinak pedig Maros-Torda vármegyét jelöli meg. E területek nagy részét a XX. század elején végrehajtott arányosítás és tagosítás révén Ditró elvesztette, a s jelenlegi faluhatár a XVIII-XIX. századinak a felét sem teszi ki. Itt jegyezzük meg, hogy a XVIII. század végén a falu határához tartozó Borszéken üveggyárat alapítottak, melyrõl a korabeli források a következõket jegyzik fel: „Vagyon ezen helység határán egy üvegcsináló fábrika, az úgynevezett Borszék nevû helyben, ahol vagyon a híres borszéki savanyóvíz is, némelyek szoktak ezen helység lakosai közül onnat borvizet kiszállítani, némelyek pedig az oda bémenni szokott nagyságokat vagy másokat alkalom szerént fizetésért oda bé szokták vecturázni s onnan is még fizetésért visszahozni.” 1910-ben a mezõgazdasági birtokviszonyok a következõ képet mutatják: 100 holdon felüli földbirtokos 7 volt, 10-100 hold között 332, 10 holdon alul 534 gazdát számláltak. Mezõgazdasági cselédként dolgozott 86 személy, illetve mezõgazdasági munkásként 460 embert vettek nyilvántartásba. A II. Világháború átrajzolta a határokat, és igen mély gazdasági és társadalmi változásokat hozott a módos községbe. Az 1945-ös földreform, melyet 1946-ban valósítottak meg, megszüntette a nagybirtokot, ugyanakkor földet juttatott a szegényparasztságnak. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. A község irányítását 1950-tõl a néptanács vette át és vezette a központi hatalom által diktált szocialista normák szerint. Ugyanekkor hirdették meg a kíméletlen osztályharcot, és kerültek fel a település módosabb gazdái a hírhedt kulák listára. De a lakosság számára a legnagyobb megrázkódtatást az 1952-ben elkezdett kollektivizálás jelentette. Ez a folyamat közel 10 évig tartott, s a termõföld feletti mindennemû tulajdonjog megszüntetését célozta, a termelõ eszközökkel együtt. Közvetlen a világháború befejezése után a benzinhiány miatt a csépelést kézi erõvel (cséphadaró) vagy a még meglévõ lovasgépekkel végezték el. Ez után következett az 1946-47-es aszály, mely nagyon megviselte a község lakosságát. Az 1947-es államosítás, mely a fõbb termelõeszközök magántulajdonát szüntette meg, már csak tetézhette a sorozatos csapásokat.

Településrészek

A XVIII. század végén és a XIX. század elején falukirajzás következményeként alakult ki a közigazgatásilag ma is Ditróhoz tartozó Orotva. Nevét az orotás-írtás szóból kapta, és az első lakost 1853-ból említik, amikor még Bányahegynek nevezték. Az első telepesei erdőírtással, valamint szénégetéssel foglalkoztak. A nagyarányú erdőkitermelés 1912-ben egy keskenyvágányú vasút megépítését tette szükségessé, melyen a faanyagot a hodosi fűrészgyárhoz szállították feldolgozásra. Orotván keresztül, a Halaság patak völgyében található az az út, amelyik Ditrót Borszékkel köti össze. A település határában taláható az a bánya, melyből többféle ásvánnyból összetevődő kőzeteket termeltek ki. Orotva lakossága csak 1959-ben kapott iskolaépületet, addig magánlakásokban, és a kultúrotthonban tanították a gyerekeket.

A római katolikus közösség a szentmiséket kezdetben egy magánháznál hallgatta (Illyés Alajos otthonában). Az 1900-as évek elején egy haranglábat építettek, majd az 1925-ben épített kis kápolna szolgált mind hitéleti, mind iskolai célokat. A plébánialak 1969-ben épült és 1970-től működik mint önálló plébánia, addig Ditró filiája volt. A régi kiskáplona helyébe 1973-ban egy új, modern plébániatemplom épült.

Szintén Ditró kirajzásából keletkezett a községet Tölgyessel összekötő megyei út mentén a Cengellér telep. Kezdetben itt is csupán nyári szállások voltak, majd egyesek úgy rendezkedtek be, hogy a telet is ott töltötték, mivel állataiknak a takarmány közelebb volt, és a felszántott erdei föld sovány termést is biztosított.